Hazatérés a gyökereimhez: Egy elveszett gyermek rövid öröme

– Miért nem tudsz végre örülni annak, amit elértél? – csattant fel anyám, miközben a konyhaasztalnál ültem, és bámultam a repedezett csempét. A hangja még mindig ugyanazt a feszültséget hordozta, mint gyerekkoromban. Akkor is így szólt hozzám, amikor nem tudtam hibátlanul felmondani a Petőfi-verset vagy amikor egyetlen négyest vittem haza az ellenőrzőmben.

A nevem Szabó Dóra. Harmincöt éves vagyok, és most először érzem azt, hogy talán végre hazataláltam. Vagy legalábbis ezt hittem, amikor visszaköltöztem abba a kis faluba, ahol felnőttem. Budapest zajos utcái után a csendes alföldi táj megnyugvást ígért. De a múltat nem lehet csak úgy leporolni, mint egy régi kabátot.

Gyerekkoromban sosem voltam igazi gyerek. Amíg a többiek a focipályán rúgták a labdát vagy a patakparton csúszkáltak, én a szobámban ültem, tankönyvek fölé görnyedve. Anyám szerint csak így lehet kitörni ebből a poros faluból. „Tanulj, Dóra! Ha nem tanulsz, itt ragadsz örökre!” – mondogatta újra meg újra. Apám csendben bólintott mellé, mintha ő is félt volna attól, hogy egyszer majd kudarcot vallok.

Aztán eljött az érettségi, majd az egyetem. Felvettek Szegedre, jogra. Anyám büszke volt – legalábbis ezt mondta mindenkinek –, de sosem láttam rajta igazi örömöt. Mintha minden sikerem csak újabb elvárásokat szült volna benne. „Most már csak az a fontos, hogy jó állásod legyen!” – hajtogatta.

Az egyetem után Budapestre költöztem. Jól fizető állásom lett egy ügyvédi irodában, de minden nap úgy éreztem magam, mintha valaki más életét élném. A kollégáim szerint szerencsés vagyok – fiatalon saját lakásom lett, autóm is volt –, de belül üresnek éreztem magam. Hiányzott valami, amit sosem kaptam meg: az önfeledt boldogság érzése.

Tavaly halt meg apám. A temetésen először láttam anyámat sírni. Akkor döntöttem el, hogy hazaköltözöm. Úgy éreztem, talán most végre újrakezdhetem – visszatérhetek a gyökereimhez, és megtalálhatom azt az otthont, amit mindig is kerestem.

Az első hetekben minden olyan idillinek tűnt. Reggelente madárcsicsergésre ébredtem, délutánonként hosszú sétákat tettem a régi utcákon. A szomszédok örültek nekem – „Dóra hazajött!” –, és én is próbáltam örülni velük. De anyám nem változott semmit.

– Minek jöttél vissza? – kérdezte egyik este, amikor vacsoráztunk. – Itt nincs semmi számodra.

– Azért jöttem, mert itt van az otthonom – válaszoltam halkan.

– Az otthon ott van, ahol boldog vagy – mondta keserűen. – Te sosem voltál itt boldog.

Nem tudtam mit mondani erre. Talán igaza volt. Talán sosem voltam igazán boldog sehol.

Egyik nap találkoztam régi barátnőmmel, Katával. Ő maradt a faluban, két gyereke van és egy férje, aki traktorosként dolgozik. Elhívott magukhoz vacsorára.

– Te mindig olyan okos voltál – mondta Kata mosolyogva –, mi meg csak irigyeltünk téged. De most nézd meg! Neked mindened megvan, mégis visszajöttél ide.

– Nem minden az, aminek látszik – válaszoltam keserűen.

Kata elhallgatott egy pillanatra.

– Tudod… néha azt kívánom, bárcsak én is elmentem volna innen – mondta halkan. – De aztán ránézek a gyerekeimre, és rájövök, hogy nekem ők jelentik az otthont.

Hazafelé menet sokat gondolkodtam ezen. Vajon nekem mi jelentheti az otthont? Egy ház? Egy emlék? Vagy valami olyasmi, amit sosem kaptam meg?

Ahogy teltek a hetek, egyre több régi sérelem tört fel bennem. Anyám minden mozdulata emlékeztetett arra az elveszett gyermekkorra, amit sosem élhettem meg. Egy este összevesztünk.

– Miért nem engedtél játszani? Miért kellett mindig csak tanulnom? – kiabáltam rá könnyek között.

Anyám először csak nézett rám döbbenten.

– Mert féltem… – suttogta végül. – Féltem attól, hogy ugyanúgy jársz majd, mint én. Hogy boldogtalan leszel ebben a világban.

– De így is boldogtalan lettem! – zokogtam fel.

Aznap este először ölelt át igazán anyám. Nem szólt semmit, csak sírt velem együtt.

Azóta próbálunk közeledni egymáshoz, de minden nap harc önmagammal és vele is. Néha úgy érzem, sosem fogom tudni megbocsátani neki azt az elveszett gyermekkort. Máskor pedig azt gondolom: talán mégis van remény arra, hogy egyszer megtalálom az otthonomat – akár itt, akár máshol.

Vajon tényleg képesek vagyunk megbocsátani a múlt sérelmeit? Lehet-e újrakezdeni ott, ahol minden fájdalmunk gyökerezik? Ti mit gondoltok erről?