Hatvan felett újra szívből szeretni – Egy titok, ami mindent megváltoztatott

– Miért nem hívsz fel soha? – kérdezte a lányom, Anna, miközben a konyhaasztalnál ültem, és a teámat kavargattam. A hangjában ott bujkált a szemrehányás, de már megszoktam. Mióta meghalt a férjem, Lajos, mindenki úgy beszélt velem, mintha törékeny porcelán lennék.

– Nincs mit mondanom – feleltem halkan. – Minden nap ugyanolyan.

Anna felsóhajtott. – Anyu, nem maradhatsz örökké ebben a csendben. Próbálj meg élni! Menj el sétálni, találkozz emberekkel!

Aztán elment. Én pedig ott maradtam a csenddel, ami már évek óta körülölelt. Hatvanhárom éves vagyok. Az utolsó évek egyetlen hosszú télnek tűntek: Lajos halála után minden szín eltűnt a világból. A házunkban minden tárgy hozzá kötött: a fotel, amiben esténként olvasott; a bögre, amiből reggelente kávét ivott; a kabátja, amit még mindig nem volt szívem elajándékozni.

Az első hónapokban minden reggel két csészét vettem elő. Aztán egy nap rájöttem: már csak egyre van szükségem.

Azt hittem, így maradok örökre. De aztán jött Gábor.

A könyvtárban találkoztam vele először. Egy régi magyar regényt keresett – Kosztolányit –, én pedig segítettem neki megtalálni. Magas volt, őszülő halántékkal és meleg barna szemekkel. Megköszönte a segítséget, és meghívott egy kávéra. Először nemet mondtam – mit keresnék én egy idegen férfi társaságában? De aztán mégis elmentem.

Az első beszélgetésünk alatt úgy éreztem magam, mintha újra húszéves lennék. Gábor figyelmes volt, kedves és okos. Mesélt az unokáiról, a régi balatoni nyaralásokról, és arról, hogy ő is elvesztette a feleségét pár éve.

Hetente találkoztunk. Sétáltunk a Városligetben, beültünk egy cukrászdába krémest enni, vagy csak üldögéltünk a padon és néztük az embereket. A magány lassan oldódni kezdett bennem. Újra nevettem – igazi, szívből jövő nevetéssel.

Egyik este Gábor megfogta a kezemet.

– Judit – mondta halkan –, azt hittem, már soha többé nem fogok így érezni senki iránt.

A szívem hevesen vert. Féltem is ettől az érzéstől – hiszen már egyszer elveszítettem mindent. De Gábor mellett újra élni akartam.

A családom azonban nem örült ennek az új boldogságnak.

– Anyu! – csattant fel Anna egyik vasárnap ebédnél. – Nem gondolod, hogy túl gyorsan történik minden? Alig ismered azt az embert!

– Anna, én már nem vagyok fiatal – válaszoltam fáradtan. – Nem akarom az életem hátralévő részét magányban tölteni.

– De mi van, ha csak kihasznál? – szólt közbe a fiam, Péter is. – Olyan sok ilyen történetet hallani mostanában…

Megbántottak ezek a szavak. Gábor sosem adott okot arra, hogy kételkedjek benne.

De aztán történt valami.

Egyik este Gábor idegesen érkezett hozzám. Láttam rajta, hogy valami nyomasztja.

– Judit… – kezdte tétován –, el kell mondanom valamit.

A gyomrom összeszorult.

– Mi történt?

– Nem voltam teljesen őszinte veled. Az igazság az… hogy van egy fiam Budapesten, akivel évek óta nem beszéltem. És… pénzügyi gondjaim is vannak. Az utóbbi időben próbáltam mindent megoldani magam, de…

Elhallgatott. Éreztem, hogy valami még mindig kimondatlan maradt.

– Gábor… kérlek…

– Judit… szükségem lenne egy kis kölcsönre. Csak amíg rendezem az ügyeimet…

Mintha jeges vízzel öntöttek volna le. Hirtelen eszembe jutottak Anna és Péter szavai: „Mi van, ha csak kihasznál?”

Nem tudtam mit mondani. Csak ültem ott némán.

Aznap este alig aludtam valamit. Vajon tényleg csak kihasznál? Vagy csak bajba került emberként fordult hozzám segítségért?

Másnap reggel Anna hívott.

– Anyu… minden rendben? Olyan furcsán hangzol.

Elmeséltem neki mindent.

– Látod? – mondta dühösen. – Pont ezért aggódtunk! Nem ismered igazán azt az embert!

De én ismertem Gábort… vagy legalábbis azt hittem.

Napokig vívódtam magamban. Végül találkoztam vele egy parkban.

– Gábor… nem tudok segíteni neked pénzzel – mondtam határozottan. – De ha tényleg fontos vagyok neked, akkor ezt megérted.

Gábor lehajtotta a fejét.

– Sajnálom, Judit… Nem akartalak megbántani. Csak annyira kétségbeestem…

Láttam rajta az őszinte fájdalmat és szégyent.

Nem adtam neki pénzt. De nem is szakítottam vele rögtön. Időt kértem magamnak – és tőle is.

Hetek teltek el. Gábor próbált bizonyítani: elment dolgozni egy könyvesboltba részmunkaidőben, rendezte a kapcsolatát a fiával is lassan-lassan.

A családom továbbra is bizalmatlan volt vele szemben, de én már nem tudtam visszalépni oda, ahol korábban voltam: a teljes magányba.

Most itt ülök az ablak előtt, nézem az őszi esőt és azon gondolkodom: vajon jól döntöttem? Lehet-e újrakezdeni hatvan felett? Meg lehet-e bocsátani annak, aki hibázik? Vagy tényleg csak egyszer adatik meg az igazi boldogság?

Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bízni valakiben újra ennyi csalódás után?