Hatvan év magány után: Egy újrakezdés reményei és félelmei
– Miért most? – kérdezte anyám, miközben a konyhaasztalnál ültem, és a kezem remegett a kávéscsésze felett. – Hatvan leszel jövő hónapban, András. Miért most akarsz mindent megváltoztatni?
Nem tudtam válaszolni. Csak néztem az ablakon át a szürke novemberi eget, és próbáltam összeszedni a gondolataimat. Az egész életemet úgy éltem le, hogy soha nem voltam igazán része semminek. Nem voltam férj, nem voltam apa. Mindig kívülállónak éreztem magam – még a saját családomban is.
A barátaim – Gábor, Laci és Zsolt – mindig azt mondták, hogy én vagyok a társaság örök agglegénye. A régi egyetemi bandánk még most is összejár havonta egyszer sörözni a Károly körúti kocsmában. Ők már mind túl vannak két-három váláson, gyerekeken, unokákon. Én meg csak hallgattam őket, néha irigykedve, néha megkönnyebbülten.
Aztán fél évvel ezelőtt minden megváltozott. Egy könyvbemutatón ismertem meg Veronikát. Nem volt különösebben feltűnő nő – barna haja kontyba tűzve, szemüveg az orrán –, de amikor rám mosolygott, valami megmozdult bennem. Olyan érzés volt, mintha valaki hirtelen felkapcsolta volna a villanyt egy sötét szobában.
– Maga is szereti Pilinszkyt? – kérdezte halkan.
– Igen – feleltem. – De sosem értettem igazán.
Nevetett. – Szerintem pont ez benne a szép.
Azóta minden héten találkoztunk. Sétáltunk a Margitszigeten, beszélgettünk órákon át kávézókban, vagy csak ültünk egymás mellett csendben. Először éreztem azt, hogy valaki tényleg kíváncsi rám – nem csak arra, amit mondok, hanem arra is, amit elhallgatok.
De ahogy közelebb kerültünk egymáshoz, úgy nőtt bennem a félelem is. Mit szólnak majd anyámék? Mit gondolnak majd a barátaim? Nem túl késő már mindehhez?
Egyik este Veronika nálam maradt vacsorára. A régi családi porcelánnal terítettem meg az asztalt – anyám öröksége –, és próbáltam nem ügyetlenkedni.
– András, miért vagy ilyen ideges? – kérdezte mosolyogva.
– Nem tudom… Talán mert… soha nem csináltam még ilyet.
– Mit? Vacsorát főzni?
– Nem. Valakit beengedni az életembe.
Veronika elhallgatott egy pillanatra, aztán megfogta a kezem.
– Én sem vagyok már húszéves. Nekem is vannak sebeim. De ha nem próbáljuk meg… sosem tudjuk meg, mi lett volna belőlünk.
Aznap este először gondoltam komolyan arra, hogy talán még nincs minden veszve. Talán még lehet családom. Talán még lehet boldogságom.
De másnap reggel anyám felhívott.
– Hallottam, hogy valami nővel jársz – mondta élesen. – Ugye nem gondolod komolyan? Mit akarsz te most már? Unokát? Feleséget? Ez már nem neked való!
A hangja fájt. Mindig is azt akarta, hogy „normális” életet éljek – ahogy ő mondta. Házasságot, gyerekeket, stabil munkát. De én mindig más voltam. Most viszont először éreztem úgy, hogy talán tényleg hibáztam eddig.
Napokig őrlődtem. Kerültem Veronikát is. Nem akartam neki elmondani, mennyire félek attól, hogy elrontom ezt is.
Aztán Gábor hívott fel egy este.
– Mi van veled? Eltűntél! – szólt bele a telefonba.
– Nem tudom… Talán csak… félek.
– Mitől?
– Hogy túl késő. Hogy már nincs jogom boldognak lenni.
Gábor nevetett.
– Te hülye! Szerinted miért váltunk el mindannyian háromszor? Mert mindig újra akarjuk kezdeni! Soha nincs késő!
Ezután elhatároztam: beszélek Veronikával.
Egy hideg decemberi estén találkoztunk a Lánchídon. A Duna felett köd gomolygott, a város fényei elmosódtak a párában.
– Veronika… én félek – mondtam ki végül halkan. – Félek attól, hogy elrontom ezt is. Hogy nem vagyok elég jó hozzád. Hogy túl öreg vagyok már ehhez az egészhez.
Veronika rám nézett, és csak ennyit mondott:
– Én sem vagyok tökéletes. De ha együtt próbáljuk meg… talán sikerülhet.
Megöleltük egymást ott a híd közepén. És akkor először éreztem azt, hogy tényleg van remény.
Most itt ülök a lakásomban, és nézem Veronikát, ahogy teát főz nekünk a konyhában. Még mindig félek néha – de már nem annyira, mint régen.
Talán tényleg soha nincs késő újrakezdeni. Talán mindenki megérdemel egy második esélyt – még én is.
Mit gondoltok? Lehet-e hatvanévesen új életet kezdeni? Vagy tényleg vannak dolgok, amikhez már túl késő?