Határok, amelyeket nem szabad átlépni – Az én történetem anyósommal
– Zsófi, nem vasalod ki a Gábor ingét? – Anyósom, Ilona hangja élesen hasított végig a lakáson, miközben én a nappali asztalánál próbáltam befejezni a dolgozatjavítást. A kezem remegett a piros tollal, ahogy a papír fölé hajoltam. – Így fog elmenni dolgozni? Összegyűrt ingben?
Mély levegőt vettem, hogy visszatartsam a könnyeimet. Ez volt a harmadik alkalom a héten, hogy belekötött valamibe, amit csináltam – vagy éppen nem csináltam. Mióta Ilona néni hozzánk költözött, miután megözvegyült, az életem egy aknamező lett. Gábor, a férjem mindig csak annyit mondott: – Zsófi, csak egy kis türelem. Most nagyon nehéz neki. – De ez a „kis idő” egyre csak nyúlt, mint a rágógumi, ami sosem akar elszakadni.
29 éves vagyok, magyar-történelem szakos tanár egy zuglói általános iskolában. Gábor mérnök, gyakran dolgozik késő estig, hulla fáradtan esik haza. Ilona néni nyugdíjas, egész életében ő irányított mindent és mindenkit maga körül. Most pedig úgy tűnt, eltökélte, hogy az én otthonomat is ő fogja vezetni.
Aznap este vacsora után Ilona néni szó nélkül benyitott a hálószobánkba. – Zsófi, megint odaégetted a rizst. Nem lehetne egy kicsit jobban odafigyelni? – Azt hittem, felrobbanok. Gábor épp zuhanyzott. – Ilona néni, nagyon nehéz napom volt az iskolában… – kezdtem volna magyarázni, de leintett: – Nehéz nap? Az volt nehéz, amikor három gyereket neveltem egyedül és apátok beteg volt! Te még nem tudod, mi az igazi nehézség.
Valami sötét düh kezdett el bennem fortyogni. Ordítani akartam, de csak annyit suttogtam: – Mindent megteszek.
Ő csak fújtatva kiviharzott. Amikor Gábor kijött a fürdőből, csendben sírtam az ágyon ülve. – Mi történt már megint? – kérdezte aggódva. – A te anyád… – kezdtem volna, de már forgatta is a szemét: – Zsófi, kérlek… próbáld megérteni őt is.
Másnap reggel már korán éreztem az erős kávé és a pirított hagyma szagát. Ilona néni már talpon volt és pakolt a konyhában. – Jó reggelt – motyogtam. Rám sem nézett, csak a mosatlan edényekre bökött: – Ez magától nem fog eltűnni.
Az iskolában teljesen szétszórt voltam. Összekevertem két diák nevét felelésnél, mire az osztály kuncogni kezdett. A szünetben egyedül ültem ki az udvarra és írtam egy üzenetet anyukámnak: „Nem bírom tovább.” Ő gyorsan válaszolt: „Kislányom, állj ki magadért!” De hogyan álljak ki valaki ellen, aki azt hiszi, ő mindent jobban tud?
Hetek teltek el így. Ilona néni mindent kritizált: az ételemet, az öltözködésemet, még azt is, ahogy Gáborral beszéltem. Egy este hallottam, ahogy halkan suttog Gábor fülébe a nappaliban: – Jobbat érdemelnél fiam. Zsófi nem tud rendesen gondoskodni rólad sem a házról.
Összeszorult a szívem. Amikor Gábor bejött a hálóba, megkérdeztem: – Te is így gondolod? Hosszú másodpercekig hallgatott, majd ennyit mondott: – Nem erről van szó… Csak azt szeretném, ha jobban kijönnétek egymással.
A következő szombaton Gábor azt javasolta, menjünk el együtt kirándulni a Normafára. Végre valami közös program! De Ilona néni természetesen velünk akart jönni. Az erdőben panaszkodott a hidegre, a sárra és még arra is, hogy drága volt a lángos. – Bezzeg régen minden olcsóbb volt! – morogta.
Hazafelé a dugóban ülve hallottam, ahogy halkan odasúgja Gábornak: – Inkább vedd feleségül azt a Katát! Az legalább tud főzni.
Otthon egyenesen a fürdőszobába mentem és zokogtam. Amikor kijöttem, Gábor ott ült az ágyon tanácstalanul. – Zsófi… Tudom, neked sem könnyű most. De ő az anyám.
– És én vagyok a feleséged! – kiabáltam először hangosan mióta ez az egész elkezdődött. Meglepődött rajtam. – Nem bírom tovább! Vagy anyukád elmegy innen vagy én!
Aznap este a kanapén aludtam. Másnap reggel anyukám hívott: – Gyere át hozzám pár napra.
Nem gondolkodtam sokat; összepakoltam és elmentem hozzá Kispestre. Egy hétig próbáltam összeszedni magam. Gábor minden nap hívott: hiányzol nekem, de nem tudom mit tegyek.
A hét végén megjelent nálunk könnyes szemmel: – Zsófi… Beszéltem anyámmal. Egy időre elköltözik Évához Újpestre.
Hazamentem megkönnyebbülve és mégis bűntudattal. Ilona néni szó nélkül távozott. Gábor napokig hallgatag volt; láttam rajta, mennyire megviseli ez az egész.
Néhány hónappal később Ilona néni megbetegedett és bekerült a Szent Imre kórházba. Elmentünk hozzá Gáborral. Soha nem láttam még ilyen törékenynek. Amikor odaléptem az ágya mellé, meglepően erősen szorította meg a kezem: – Bocsáss meg… Csak féltem attól, hogy egyedül maradok.
Akkor először nem ellenséget láttam benne, hanem egy idős asszonyt, aki retteg az egyedülléttől és az öregségtől.
Ma már távolságtartóbb, de tiszteletteljes kapcsolatunk van. Gábor megtanult kiállni mellettem és határt szabni az anyjának. Én pedig megtanultam nemet mondani bűntudat nélkül.
Néha előveszem a régi közös fotókat és elgondolkodom: vajon újra végigcsinálnám ezt? Lehet úgy szeretni valakit, hogy közben ne veszítsük el önmagunkat? Ti mit gondoltok? Volt már hasonló helyzetetek? Hogyan húztatok határt családon belül?