Harminc év után egyedül – Újrakezdeni ötvennyolc évesen

– Anya, ne állj ott, mint egy szobor! – kiáltott rám Dóri, a lányom, miközben László az utolsó kartondobozt is betolta a kocsiba. A garázsban visszhangzottak a lépteik, én pedig a bejárati ajtóban álltam, mintha odaragasztottak volna. A szívem hevesen vert, de nem tudtam eldönteni, hogy félelemből vagy megkönnyebbülésből.

László nem nézett rám, csak biccentett. – Majd kereslek – mondta halkan, aztán beszállt az autóba. A motor felbőgött, és néhány másodperc múlva már csak a ház csendje maradt. Harminc évig voltam „László felesége”, Dóri és Gergő anyja, most pedig… csak én maradtam.

A nappaliban leültem a kanapéra. A falon még ott lógtak a családi fotók: Dóri ballagása, Gergő első biciklije, közös balatoni nyaralások. Mindegyik képen mosolygok – de most úgy éreztem, mintha sosem ismertem volna azt az asszonyt.

Dóri leült mellém. – Anya, jól vagy? – kérdezte halkan.

– Nem tudom – feleltem őszintén. – Olyan furcsa… Nem sírok, nem vagyok dühös. Csak… üres vagyok.

Dóri megszorította a kezem. – Mostantól magadra kell gondolnod. Végre.

De hogyan kell azt? Hogyan kell ötvennyolc évesen újrakezdeni? Az egész életemet mások köré szerveztem. Lászlóval huszonhárom évesen házasodtunk össze, rögtön utána jött Dóri, két évvel később Gergő. Mindig volt valaki, akiről gondoskodni kellett. Most először nincs senki.

Az első hetekben csak bolyongtam a lakásban. Minden reggel automatikusan két csésze kávét főztem, aztán rájöttem: már csak magamnak kell. A boltban is mindig két-három emberre vásároltam. A hűtőben megromlottak a felvágottak, a kenyér megszáradt.

A barátnőim próbáltak segíteni. – Gyere el velünk sétálni! – hívott Éva. – Vagy menjünk moziba! De én nem akartam emberek közé menni. Szégyelltem magam. Mintha mindenki tudná: elhagytak.

Anyám is felhívott. – Kislányom, ne hagyd el magad! Az élet megy tovább! De ő sosem értette meg igazán Lászlót. Mindig azt mondta: „Túl sokat tűrsz neki.” Talán igaza volt.

Egy este Gergő is átjött. – Anya, beszélhetnénk? – kérdezte feszengve.

– Persze, gyere csak!

Leültünk egymással szemben az étkezőasztalhoz. Gergő zavartan piszkálta a terítőt.

– Tudom, hogy apa… szóval… hogy elment. De én nem akarom elveszíteni az anyámat is.

– Nem fogsz – mondtam gyorsan, de belül nem voltam biztos benne.

– Sokat gondolkodtam azon, hogy mi történt veletek – folytatta Gergő. – És rájöttem: talán mi is hibásak vagyunk. Mindig csak azt vártuk tőled, hogy mindent megoldasz helyettünk.

Ez a mondat úgy ütött szíven, mint egy pofon. Tényleg mindig mindent én csináltam? Tényleg sosem voltam önmagam?

Aznap éjjel alig aludtam. Forgolódtam az ágyban, és először mertem feltenni magamnak a kérdést: Ki vagyok én László nélkül? Ki vagyok én anya nélkül?

Másnap reggel elmentem sétálni a közeli parkba. A padon ülve figyeltem az embereket: fiatal anyukák tolták a babakocsit, idős bácsik sakkoztak az asztaloknál. Egy pillanatra irigyeltem őket: mindenkinek megvolt a maga helye.

Hazafelé betértem egy kis kávézóba, ahol sosem jártam azelőtt. Leültem egyedül egy asztalhoz, rendeltem egy kapucsínót és elővettem egy könyvet. Furcsa érzés volt: senki nem várt otthon, senki nem kérdezte meg, mikor érek haza.

Ahogy teltek a hetek, lassan elkezdtem felfedezni magamat. Jelentkeztem egy festőtanfolyamra a művelődési házban. Először féltem: mit fognak szólni hozzám az idegenek? De aztán rájöttem: mindenki hozott magával valamit – veszteséget, örömöt, reményt.

Az egyik órán beszélgetésbe elegyedtem Marikával, aki szintén nemrég vált el. – Tudod – mondta –, én most érzem először szabadnak magam. Nem kell senkinek megfelelnem.

Elgondolkodtam ezen. Vajon én is képes leszek egyszer így érezni?

Dóri és Gergő is egyre többször látogatott meg. Már nem csak azért jöttek, hogy vigasztaljanak; kíváncsiak voltak rám is. Egyszer Dóri megkérdezte:

– Anya, mit szeretnél még az életben?

Nem tudtam válaszolni. De először éreztem úgy: talán van értelme keresni rá a választ.

Egy este leültem a régi naplóm elé és elkezdtem írni: „Ma először nem féltem attól, hogy egyedül vagyok.”

Most itt ülök ebben a csendes házban, és már nem érzem annyira üresnek magam. Még mindig félek néha – de már nem attól rettegek, hogy ki vagyok nélkületek.

Vajon tényleg lehet új életet kezdeni ennyi idő után? Ti mit tennétek a helyemben? Várom a gondolataitokat.