Ha nem bírod egyedül, kérj segítséget a szüleidtől – mondta a férjem
– Miért nem vetted fel a telefont, Zsófi? – Gábor hangja élesen hasított át a fürdőszoba ajtaján, miközben én még törölköztem.
– Zuhanyoztam, Gábor! – kiáltottam vissza, de már tudtam, hogy ebből megint vita lesz.
– Akkor legalább hívtad volna vissza anyámat! – folytatta, miközben a nappaliban idegesen járkált fel-alá.
A gyomrom összeszorult. Az utóbbi hónapokban minden apróság ilyen veszekedéssé fajult köztünk. Mióta megszületett a kisfiunk, Marci, minden megváltozott. A napjaim egybefolytak: pelenkázás, altatás, főzés, mosás. Gábor dolgozott, későn járt haza, és amikor itthon volt, mintha csak egy idegen lenne mellettem.
– Ha nem bírod egyedül, kérj segítséget a szüleidtől – mondta egyszerűen, mintha ez mindent megoldana.
A könnyeim eleredtek. Nem akartam újra anyámhoz fordulni. Gyerekkoromban is mindig azt éreztem: csak akkor vagyok jó, ha mindent magam oldok meg. Az önállóság volt a legnagyobb érték nálunk. Anyám tanárnő volt, apám mérnök – mindketten keményen dolgoztak, és tőlem is ezt várták el.
Aznap este Gábor nem szólt hozzám. Csak ült a kanapén, a telefonját nyomkodta. Marci sírt, én pedig egyedül ringattam órákon át. Amikor végre elaludt, kimerülten rogytam le az ágy szélére.
Másnap reggel anyám hívott.
– Szia, Zsófi! Gábor keresett tegnap este. Azt mondta, nagyon kimerült vagy…
A torkomban gombóc nőtt.
– Nem akartam zavarni… – suttogtam.
– Kislányom, miért nem szólsz? Miért kell mindig mindent magadra vállalni?
Nem tudtam mit mondani. Csak ültem a konyhaasztalnál és néztem a repedezett csempét. Vajon tényleg ennyire gyenge lennék? Vagy csak túl büszke?
Aznap délután anyám átjött. Főzött nekünk levest, kitakarított, játszott Marcival. Én pedig végre leülhettem egy órára olvasni – valamit, amit hónapok óta nem tettem meg.
Este Gábor hazajött.
– Anyád itt volt? – kérdezte halkan.
– Igen. Segített egy kicsit.
– Látod? Mondtam én…
De nem volt elégedettség a hangjában. Inkább valami furcsa szomorúság. Leült mellém.
– Tudom, hogy nehéz most minden… Nekem is az. De néha úgy érzem, mintha már nem is lennék része az életednek.
Ránéztem. A szemében fáradtság és bizonytalanság tükröződött.
– Te is kérhetnél segítséget – mondtam halkan.
Sokáig csendben ültünk egymás mellett. Aztán egyszer csak kibukott belőle:
– Az én apám sosem segített semmiben. Mindig azt mondta: „A férfi dolga eltartani a családot.” De most… mintha minden szétesne körülöttem.
Akkor értettem meg igazán: nem csak én érzem magam elveszettnek ebben az új élethelyzetben. Gábor is küzd a saját démonjaival.
Az elkövetkező hetekben próbáltunk többet beszélgetni. Néha sikerült, néha nem. Anyám hetente egyszer átjött segíteni, de mindig bűntudatom volt miatta. Egyik este Gábor anyja is bejelentkezett: „Majd én is vigyázok Marcira!” – mondta lelkesen.
De amikor ott volt nálunk, mindenbe beleszólt: „Miért így eteted? Miért így altatod?” Egyre feszültebb lettem tőle.
Egy vasárnap délután aztán robbant a bomba. Gábor anyja és az én anyám is ott voltak nálunk – mindketten segíteni akartak, de közben egymással is versengtek. Ki főzi jobban a húslevest? Ki tudja jobban elaltatni Marcit? Én pedig ott álltam a konyha közepén és úgy éreztem: elveszítettem az irányítást az életem felett.
– Elég! – kiáltottam fel végül könnyek között. – Nem akarom ezt így tovább! Nem akarom, hogy mindenki beleszóljon abba, hogyan éljük az életünket!
Csend lett. Anyám rám nézett – először láttam rajta meglepetést és talán egy kis büszkeséget is.
Gábor odalépett hozzám és átölelt.
– Sajnálom – suttogta.
Aznap este hosszú levelet írtam magamnak. Leírtam minden félelmemet, haragomat és reményemet. Rájöttem: nem szégyen segítséget kérni – de fontos megtalálni az egyensúlyt önállóság és támogatás között.
Most itt ülök, Marci alszik mellettem, Gábor csendben olvas a nappaliban. Még mindig sok minden nehéz – de már nem félek kimondani: szükségem van másokra.
Vajon ti is éreztétek már úgy, hogy túl nagy teher nehezedik rátok? Hol van szerintetek az egészséges határ önállóság és segítségkérés között?