„Ha így folytatjátok, nem éritek meg az ötvenet” – Egy házaspár küzdelme a kilókkal és önmagukkal

– Péter, ezt nem lehet így tovább! – hallottam Kata hangját, ahogy a konyhaajtóban állt, kezében a frissen vásárolt pizzás dobozzal. A szeme vörös volt a sírástól, de hangja keményen csengett. – Az orvos azt mondta, ha nem változtatunk, egyikünk sem éri meg az ötvenet.

Nem tudtam ránézni. A konyhaasztalon két üres energiaitalos doboz hevert, mellette félig megevett csokis croissant. Az egész lakásban terjengett a gyorséttermi olajszag. A szívem hevesen vert, de nem a bűntudattól – inkább a félelemtől. Mi lesz velünk? Mi lesz a lányunkkal, Annával?

Kata leült velem szemben. – Emlékszel, amikor még együtt főztünk? Amikor nem csak rendeltünk vagy gyorsétterembe jártunk? – kérdezte halkan.

Bólintottam. Akkor még minden könnyebbnek tűnt. Akkor még nem voltak ilyen gondjaink. De ahogy jöttek a stresszes napok a munkahelyen, a veszekedések a családdal, egyre többször menekültünk az evésbe. Együtt faltuk fel az érzéseinket.

Az orvos szavai visszhangoztak bennem: „Péter, ha így folytatja, szívrohamot fog kapni. Katának is magas a vérnyomása. Gondoljanak Annára!”

Aznap este csendben ültünk egymás mellett a kanapén. Anna a szobájában tanult, mi pedig csak néztük a tévét – vagyis inkább csak bámultuk. Kata egyszer csak megszorította a kezem.

– Péter, én félek. Nem akarom, hogy Anna anya vagy apa nélkül nőjön fel.

A torkomban gombóc nőtt. Nem tudtam mit mondani. Csak annyit suttogtam: – Én sem.

Másnap reggel Kata már korán fent volt. A konyhában zöldségeket szeletelt. – Próbáljuk meg együtt – mondta. – Nem lesz könnyű, de muszáj.

Az első hét pokoli volt. Hiányzott a cukor, a zsír, az esti közös pizzázások. Anna is furcsán nézett ránk, amikor először salátát tettünk elé vacsorára.

– Ez most komoly? – kérdezte gyanakodva.

– Igen, kicsim – válaszolta Kata –, mostantól egészségesebben élünk.

A családunk sem könnyítette meg a dolgunkat. Anyám minden vasárnap hozott egy tepsi túrós rétest: „Egy kis kényeztetés nem árt!” – mondta nevetve.

– Anya, kérlek… – próbáltam tiltakozni.

– Ne butáskodj már! Egy falat nem a világ! – legyintett.

De mi tudtuk: egy falatból lesz egy szelet, abból egy tepsi.

A munkahelyemen is furcsán néztek rám. A kollégák minden nap rendeltek valami zsírosat: rántott húsos szendvicset, lángost vagy pizzát.

– Péter, te most nyuszi lettél? – ugrattak.

– Nem – feleltem halkan –, csak élni szeretnék még pár évet.

Az első hónap végén mindketten leadtunk pár kilót. De nem csak a testünk változott: mintha újra felfedeztük volna egymást Katával. Este már nem csak ettünk, hanem beszélgettünk is. Néha sétáltunk egyet a Duna-parton, vagy csak néztük Annát, ahogy tanul vagy rajzol.

Persze voltak visszaesések is. Egy este Kata sírva fakadt:

– Péter, én ezt nem bírom tovább! Mindenki azt mondja, túlzásba visszük… Anyám is kinevetett!

Átöleltem. – Nem érdekel mások véleménye. Csak te és Anna számítotok.

Néha én is elgyengültem. Egyik nap munka után megálltam egy pékségnél. Már majdnem vettem egy kakaós csigát, de eszembe jutott Kata arca és Anna mosolya. Üres kézzel mentem haza.

A legnehezebb mégis az volt, amikor Anna sírva jött haza az iskolából:

– Az osztálytársaim kinevettek… Azt mondták, hogy ti kövérek vagytok és úgysem fogtok lefogyni soha!

Ez összetört minket. Kata egész este csak ült az ágyon és nézte Annát.

– Meg kell mutatnunk neki, hogy képesek vagyunk rá – mondta végül.

Eltelt egy év. Már egyikünk sem volt ugyanaz az ember. Kata 60 kilót fogyott, én majdnem 100-at. Anna is büszke lett ránk: már ő is szívesebben választotta az almát a chips helyett.

A család lassan elfogadta az új életünket. Anyám már cukormentes süteményt sütött vasárnaponként.

Egy este Kata rám nézett:

– Szerinted miért kellett ennyire mélyre süllyednünk ahhoz, hogy végre észrevegyük egymást?

Nem tudtam válaszolni. Csak annyit mondtam:

– Talán mert így tanultuk meg igazán értékelni azt, amink van.

Most itt ülök, és azon gondolkodom: Vajon hányan vannak még olyanok Magyarországon, akik ugyanígy küzdenek? Mi kell ahhoz, hogy valaki tényleg változtasson? Ti mit tennétek a helyemben?