Fiam elment, és már nem vagyok fontos neki?
– Gábor, kérlek, csak egy percet! – kiáltottam utána, amikor már a bőröndjeit cipelte le a lépcsőn. Nem nézett vissza. Magdi, a felesége, türelmetlenül dobolt a telefonján. Az egész lakásban feszültség vibrált.
Azt hittem, erős vagyok. Mindig azt mondtam: „Éljetek a saját életeteket, én boldogulok.” De most, hogy Gábor valóban elment – nem csak a szomszéd városba, hanem egészen Németországba –, valami összetört bennem. Az utolsó reggelinél még próbáltam könnyed lenni.
– Ugye hívsz majd? – kérdeztem mosolyogva.
– Persze, anya – felelte gyorsan, de már máshol járt az esze.
Az első hetekben minden nap beszéltünk. Mesélt az új munkájáról, Magdi is néha beleszólt a telefonba. Aztán egyre ritkábban jelentkezett. Egyik nap hívtam – nem vette fel. Másnap újra. Semmi. Írtam neki üzenetet: „Minden rendben?” Csak egy szmájlit kaptam vissza.
A barátnőim szerint túl sokat aggódom. „Hagyd élni! Majd jelentkezik!” – mondja mindig Juli néni a szomszédból. De én érzem, hogy valami nincs rendben. Nem csak az időhiányról van szó. Mintha Gábor szándékosan távolodna tőlem.
Egyik este, amikor már harmadszor hívtam sikertelenül, Magdi anyja, Ilona néni keresett meg a Facebookon.
– Zsuzsa, ne haragudj, de Gáborék most nagyon elfoglaltak – írta. – Magdi is sokat dolgozik, és most próbálnak beilleszkedni.
Nem tudtam eldönteni, hogy segíteni akar vagy csak le akar rázni. Mindig is éreztem egyfajta versengést közte és köztem. Amikor Gáborék esküvőjén egymás mellett ültünk, Ilona néni minden mondatával azt sugallta: „Most már az én családomhoz tartozik.”
Azóta is visszhangzik bennem az utolsó beszélgetésünk:
– Anya, ne aggódj már ennyit! – mondta Gábor türelmetlenül.
– De hát csak tudni akarom, hogy jól vagy-e…
– Felnőtt vagyok! Nem kell minden nap beszélnünk.
Ez volt az utolsó alkalom, hogy hallottam a hangját. Azóta csak üzenetek: rövidek, semmitmondók. Néha úgy érzem, mintha egy idegennel beszélnék.
A lakás üres lett nélküle. Minden reggel ugyanaz a rutin: kávé egyedül, rádió halkan szól a háttérben. Néha előveszem a régi fényképeket: Gábor kisgyerekként, ahogy homokvárat épít a Balatonon; Gábor az érettségin; Gábor és Magdi az esküvőjükön. Mindig mosolyog.
Aztán eszembe jutnak azok az évek, amikor egyedül neveltem őt. Az apja korán meghalt – Gábor akkor még csak tíz éves volt. Mindent megtettem érte: dolgoztam két állásban is, csak hogy ne szenvedjen hiányt semmiben. Soha nem panaszkodtam neki. Mindig azt mondtam: „Te vagy az én büszkeségem.”
Most pedig úgy érzem, mintha mindez semmit sem számítana.
Egy vasárnap délután elhatároztam, hogy felhívom Magdit.
– Szia Magdi! Zsuzsa vagyok…
– Szia… – hallatszott a vonal másik végén egy fáradt sóhaj.
– Csak szeretném tudni, minden rendben van-e Gáborral? Már hetek óta nem beszéltünk.
– Tudod, most nagyon sok a munka… És hát…
– És hát?
– Néha úgy érzi, hogy túl sokat aggódsz érte. Szeretne egy kicsit önállóbb lenni.
A szavak úgy vágtak belém, mint a kés. Letettem a telefont és órákig csak ültem a sötétben.
Másnap reggel Juli néni átjött egy kis süteménnyel.
– Ne vedd magadra – mondta halkan. – A fiatalok ilyenek. Majd visszatalál hozzád.
De mi van, ha nem? Mi van, ha végleg elveszítettem őt?
Azóta minden nap próbálom elfoglalni magam: kertészkedek, olvasok, eljárok tornára a művelődési házba. De minden este ugyanaz: várom a telefont, ami nem csörög meg.
Néha azon kapom magam, hogy haragszom Gáborra. Hogy lehet ilyen hálátlan? Hogy felejthette el mindazt, amit érte tettem? Aztán szégyellem magam ezekért a gondolatokért. Hiszen mindig azt akartam, hogy boldog legyen – akár nélkülem is.
De anyának lenni azt jelenti: mindig aggódni fogsz. Akkor is, ha már felnőtt a gyereked. Akkor is, ha már saját családja van.
Egy este végül írtam neki egy hosszú levelet:
„Kedves Gábor! Nem akarok terhedre lenni. Csak szeretném tudni, hogy jól vagy-e. Hiányzol nekem. Szeretlek.”
Nem jött válasz.
Most itt ülök az ablakban és nézem az utcát. Néha elképzelem, hogy egyszer csak hazajön – váratlanul becsönget –, és minden olyan lesz, mint régen.
De tudom: ez már soha nem lesz így.
Ti mit gondoltok? Túl sokat várok el tőle? Vagy tényleg ennyire megváltozott a világ? Vajon egyszer még visszatalál hozzám?