Feszültségből Ünnep: Hogyan Lett Anyósommal a Viszályból Összetartás
– Nem így kell a töltött káposztát csinálni, Anna! – szólt rám Ilona néni, miközben a konyhában álltam, remegő kézzel próbáltam a káposztaleveleket megtölteni. A hangja éles volt, mint a kés, amivel a hagymát aprította. – Az én fiam ehhez van szokva, nem ehhez a… – elharapta a mondatot, de a tekintete mindent elárult.
Ott álltam, huszonnyolc évesen, friss házasként, és úgy éreztem magam, mint egy kisgyerek az óvodában, akit leszidnak valamiért, amit nem is ért. Mióta csak megismertem Gábort, azóta próbáltam megfelelni Ilona néninek. Mindig udvarias voltam, segítettem a ház körül, vittem neki virágot névnapjára. De ő mindig tartott egy lépés távolságot, mintha attól félne, elveszem tőle a fiát.
– Ilona néni, ha szeretné, csinálja inkább maga – mondtam halkan, de a hangom remegett. – Nem akarok bajt.
– Nem bajt csinálsz, csak… – sóhajtott. – Mindegy. Majd én befejezem.
Kimentem az udvarra, ahol Gábor épp a fát hasogatta. Leültem mellé a padra.
– Megint nem sikerült? – kérdezte halkan.
– Nem tudom, mit csináljak még – suttogtam. – Mindig úgy érzem, mintha vizsgáztatna.
Gábor átkarolt. – Adj neki időt. Apa halála óta nehezen enged közel bárkit is.
Ez a mondat mindig ott visszhangzott bennem: „Adj neki időt.” De meddig? Már másfél éve voltunk együtt, fél éve házasok. Minden vasárnap ebéd nála, minden ünnep közös. És minden alkalommal ugyanaz a feszültség.
Aztán egy nap minden megváltozott. Egy szombat reggel Ilona néni hívott fel.
– Anna, baj van. Rosszul vagyok… nem tudok felkelni az ágyból.
A hangja gyenge volt és ijedt. Azonnal autóba ültem, Gábor dolgozott, így egyedül mentem át hozzá. Amikor beléptem a házba, Ilona néni sápadtan feküdt az ágyban.
– Hívjam a mentőket? – kérdeztem rémülten.
– Ne… csak maradj itt egy kicsit – suttogta.
Leültem mellé az ágy szélére. Megfogtam a kezét. Először éreztem azt, hogy szüksége van rám. Nem mint menye, hanem mint emberre.
– Félek – mondta halkan. – Mi lesz velem egyedül?
– Nem lesz egyedül – válaszoltam. – Itt vagyok. És Gábor is itt lesz mindig.
Aznap egész nap ott maradtam vele. Főztem neki teát, cseréltem a borogatást a homlokán. Este Gábor is megérkezett. Másnap orvoshoz vittük Ilona nénit: tüdőgyulladása volt. Hetekig ápoltam őt otthonában, minden nap átmentem hozzá munka után.
Egyik este vacsorát készítettem neki. Amikor letettem elé a tányért, könnyek jelentek meg a szemében.
– Anna… köszönöm – mondta halkan. – Sosem gondoltam volna, hogy ennyire számíthatok rád.
Aznap este először beszélgettünk igazán. Elmesélte gyerekkorát, hogyan ismerte meg Gábor apját, mennyire nehéz volt neki elveszíteni őt. Elmondta azt is, hogy félt attól: ha Gábor megnősül, végleg magára marad.
– Nem akartalak megbántani – mondta sírva. – Csak féltem.
Átöleltem őt. Akkor értettem meg igazán: nem ellenem harcolt, hanem a magány ellen.
Ahogy Ilona néni jobban lett, minden megváltozott köztünk. Együtt főztünk vasárnaponként. Megtanított igazi magyaros ételeket készíteni: gulyást, rakott krumplit, mákos gubát. Együtt nevettünk a konyhában; már nem kritizált minden mozdulatomat.
A következő karácsonykor Ilona néni javasolta:
– Mi lenne, ha idén nálatok tartanánk az ünnepet? Én hozom a bejglit!
Az egész család nálunk gyűlt össze: Gábor testvéreivel és gyerekeikkel együtt ültük körbe az asztalt. Ilona néni poharat emelt:
– Annára! Aki nemcsak menyem lett, hanem a lányom is.
A könnyeimet nyelve mosolyogtam rá. Tudtam: hosszú út vezetett idáig. A feszültségből ünnep lett; a viszályból összetartás.
Most már tudom: néha csak egy kis törődés kell ahhoz, hogy ledőljenek a falak két ember között. De vajon hányan adják fel túl korán? Ti mit tettetek volna a helyemben? Vajon mindenkinek sikerülhet kibékülni az anyósával?