Éva harminc év után: Egy házasság csendes vége és az újrakezdés fájdalma

– Éva, ezt most komolyan gondolod? – kérdezte László, miközben a konyhaasztalnál ült, és a kezében remegett a kávéscsésze. A hangja egyszerre volt döbbent és dühös. A gyerekek már felnőttek, mindhárman elköltöztek otthonról, de a családi ház falai még mindig visszhangozták a régi veszekedéseket és nevetéseket.

Én csak álltam ott, a hűtő előtt, és próbáltam nem sírni. Harminc év. Harminc évig voltam feleség, anya, háziasszony – mindenki másnak mindene, csak magamnak nem. Az utolsó csepp az volt, amikor a múlt héten megtaláltam a régi útlevelemet egy fiók mélyén. A lapjai tele voltak pecsétekkel: Párizs, Róma, Prága, Isztambul. Egy másik élet emlékei. Akkoriban még Éva voltam, aki szeretett élni, utazni, új emberekkel találkozni. Most meg… csak egy árnyék.

– Igen, Laci. Komolyan gondolom. El akarok válni – mondtam ki végül halkan, de határozottan.

László felállt, és idegesen az ablakhoz lépett. – Miért most? Miért pont most? Amikor végre lehetne egy kis nyugtunk? – kérdezte.

Nem tudtam rögtön válaszolni. Hogy magyarázzam el neki, hogy nem őt hibáztatom? Hogy ez nem róla szól, hanem rólam? Hogy évek óta érzem magam elveszettnek ebben a házban, ebben az életben?

A gyerekeink – Gergő, Anna és Márk – mindhárman sikeresek lettek. Gergő orvos lett Debrecenben, Anna tanárnő Szegeden, Márk informatikus Budapesten. Mindig büszke voltam rájuk. De amikor elmentek otthonról, valami végleg eltört bennem. Nem maradt semmi, ami kitöltötte volna az űrt.

Az anyám mindig azt mondta: „Egy asszony dolga a család.” Én is ezt hittem sokáig. De most már tudom: ha magadat elveszíted közben, akkor mindent elveszítesz.

Aznap este László nem szólt hozzám. Csak ültünk egymás mellett a kanapén, néztük a tévét – vagyis inkább csak bámultuk –, és közben mindketten máshol jártunk gondolatban.

Másnap reggel Anna hívott fel. – Anya, apa azt mondta, válni akarsz. Ez valami vicc? – kérdezte kétségbeesetten.

– Nem vicc, kicsim – feleltem halkan.

– De hát miért? Mi történt? Apa bántott? – faggatott tovább.

– Nem bántott senki. Csak… elfáradtam ebben az életben. Szeretnék újra önmagam lenni – próbáltam megmagyarázni.

Anna sírt a telefonban. Gergő dühös volt rám: „Anya, te tönkreteszed a családot!” Márk pedig csak annyit mondott: „Remélem, tudod, mit csinálsz.”

A barátnőim közül is sokan elfordultak tőlem. „Éva, te bolond vagy! Ennyi idősen újrakezdeni? Ki fog rád nézni?” – kérdezte Ildikó. „A férjed rendes ember! Más örülne neki!”

De én már nem tudtam tovább hazudni magamnak.

Elkezdtem újra írni. Régen novellákat írtam egy irodalmi körbe; most elővettem a régi füzeteket. Elmentem egyedül moziba, sétáltam a Margitszigeten, beiratkoztam egy angol tanfolyamra. Az első hetek pokolian nehezek voltak: mindenki ítélkezett felettem, mindenki haragudott rám.

Lászlóval csendben intéztük a válást. Nem veszekedtünk már; inkább csak szomorúan néztünk egymásra. Egy este mégis kitört belőle:

– Éva! Miért nem szóltál előbb? Miért nem mondtad el, hogy boldogtalan vagy?

– Próbáltam… de mindig csak legyintettél. Azt mondtad: „Majd elmúlik.” De nem múlt el.

A válás után albérletbe költöztem Zuglóba. Kicsi lakás volt, de az enyém. Az első éjszaka sírtam – nem László miatt, hanem magam miatt. Az elvesztegetett évek miatt.

A gyerekeim lassan elfogadták a döntésemet. Anna egyszer meglátogatott:

– Anya… most boldog vagy?

– Még nem tudom – feleltem őszintén –, de legalább már keresem az utat.

A szomszéd néni minden reggel köszön nekem: „Jó reggelt kívánok!” Néha beszélgetünk az időjárásról vagy a piacról. Apró dolgok ezek, de nekem most sokat jelentenek.

Néha még mindig visszagondolok arra az életre, amit magam mögött hagytam. Vajon tényleg önző vagyok? Vagy csak végre bátor lettem?

Most itt ülök az ablakban egy csésze teával és nézem a várost. Vajon hány nő él még úgy ebben az országban, mint én éltem harminc évig? Hányan mernek lépni? És vajon tényleg megéri-e felborítani mindent azért, hogy újra önmagunk lehessünk?