Én is számítok: Egy nő a háttérből a fénybe lép

– Magdi, hol van már az a leves? – kiált be anyósom, Ilona néni a nappaliból, miközben a tévében éppen a híradó szól. A kanapén ül a férjem, Gábor, mellette a két gyerekünk, Zsófi és Marci. Mindenki rám vár, de senki sem néz rám igazán. A konyhapultnál állok, kezemben a fakanál, és érzem, ahogy a forró gőz az arcomba csap. A nevemet hallom, de mintha csak egy utasítás lenne: Magdi, csináld ezt, Magdi, hozd azt.

Gyerekkoromban mindig azt mondták: „A jó lány csendben van, segít, nem panaszkodik.” Anyám, Erzsébet, egész életében ezt példázta. Apám korán meghalt, ő pedig egyedül nevelt fel engem és a húgomat, Katit. Mindig azt hittem, ha mindent megteszek másokért, akkor majd szeretnek. De most, negyvenévesen, úgy érzem, mintha láthatatlan lennék.

A leves kész. Kiviszem az asztalhoz. Ilona néni sóhajt: – Végre! Már azt hittem, elalszom éhen. – Gábor fel sem néz a telefonjából. Zsófi és Marci civakodnak valamin. Leülök én is, de mire kanalaznék, valaki már kér valamit: – Magdi, hoznál még kenyeret? – Persze. Felállok.

Este Gábor bejön a hálóba. – Fáradt vagyok – mondja –, ne haragudj, ma nincs kedvem beszélgetni. – Elfordul. Én csak ülök az ágy szélén, és érzem, hogy valami bennem egyre jobban feszül.

Másnap reggel Kati hív telefonon. – Magdi, te mindig mindent elviselsz. Nem unod még? – kérdezi halkan. – Miért nem mondod el Gábornak, hogy neked is vannak álmaid? Hogy szeretnél végre dolgozni? – Elhallgatok. Régóta gondolok erre. Tanítónő voltam régen, mielőtt megszülettek a gyerekek. Azóta csak otthon vagyok.

Délután Zsófi sírva jön haza: – Anya, miért nem jössz el soha az iskolai előadásaimra? Mindenki anyukája ott van! – Szúr a szívem. Mindig azt mondtam magamnak: majd ha nagyobbak lesznek… De mikor lesz az?

Este vacsora közben összeszedem magam. – Gábor, szeretnék visszamenni dolgozni szeptembertől – mondom halkan.

Gábor felkapja a fejét: – Most? Minek? Ki fogja ellátni anyámat? Ki főz majd ránk?

– Én is számítok! – szakad ki belőlem. – Nem akarok többé csak a háttérben lenni! Szeretném újra tanítani! Szeretném megmutatni Zsófinak és Marcinak is, hogy az anyjuk nem csak szolgál.

Ilona néni felháborodva néz rám: – Ez hálátlanság! Mi lesz velünk?

– Magdi… – kezdi Gábor is, de most nem hagyom magam.

– Egész életemben másokat szolgáltam ki! Most szeretném végre magamat is látni ebben a családban! – A hangom remeg, de nem hátrálok meg.

Csend lesz. Zsófi rám néz: – Anya… tényleg visszamennél tanítani?

Bólintok. A szemében valami új csillan meg: remény vagy büszkeség talán.

Aznap este Gábor nem szól hozzám. Ilona néni duzzogva vonul vissza a szobájába. De én először érzem úgy: lélegzem.

A következő hetek nehezek. Gábor rideg velem, Ilona néni minden nap emlékeztet rá, mennyire önző vagyok. De Kati támogat telefonon. Zsófi egyre többet mesél az iskoláról. Marci rajzol nekem egy képet: „Anya tanít.”

Állásinterjúra megyek egy közeli általános iskolába. A kezem remeg az izgalomtól. Az igazgatónő kedves: – Látom az önéletrajzából, hogy régen kiváló tanító volt. Miért hagyta abba?

– Család… – mondom halkan. – De most szeretném újra megtalálni önmagam.

Felvesznek.

Szeptember elsején először lépek be újra egy osztályterembe. A gyerekek kíváncsian néznek rám. Az első óra után sírva fakadok a tanári szobában – örömömben.

Otthon lassan változik minden. Gábor megtanul főzni egy-két egyszerű ételt. Ilona néni is rájön: nélkülem is megy az élet tovább. Zsófi büszkén mutat be az osztálytársainak: „Az én anyukám tanító.”

Néha még mindig nehéz. Vannak napok, amikor kételkedem magamban. De amikor látom Zsófi szemében azt a csillogást, tudom: jó úton járok.

Vajon hány nő él még ma Magyarországon úgy, hogy csak csendben tűr és ad? Mikor jön el az a pillanat, amikor végre kimondjuk: én is számítok?