Elveszett szavak: Egy anya harca a családi kötelékekért

– Miért nem veszed fel a telefont, Zsófi? – suttogtam magam elé, miközben már harmadszor hívtam végig a gyerekeimet aznap este. A lakásban csend volt, csak a régi falióra kattogása töltötte be a teret. A költözés óta minden este így telt: várakozással, reménnyel, majd csalódással.

Három év telt el azóta, hogy elhagytuk Debrecent, és Budapestre költöztünk. Akkor azt hittem, jót teszek mindenkinek: jobb munka, több lehetőség, új kezdet. De nem számoltam azzal, hogy a gyerekeim, Zsófi és Marci, mennyire gyűlölik majd ezt az új életet. A férjemmel, Gáborral is egyre többet veszekedtünk – ő szerintem túl szigorú volt velük, én szerinte túl engedékeny. A feszültség lassan mindent megmérgezett.

Egyik este Marci becsapta maga mögött az ajtót. – Elegem van ebből az egészből! – kiáltotta. Zsófi csak némán ült a szobájában, fejhallgatóval a fején. Próbáltam beszélni velük, de mintha falakba ütköztem volna. Aztán jött az a bizonyos veszekedés Gáborral – hangosabb volt, mint bármelyik korábban. A gyerekek mindent hallottak.

Másnap reggel Zsófi rám sem nézett. – Miért nem maradhattunk Debrecenben? Ott legalább voltak barátaim – mondta halkan. Marci csak vállat vont, és szó nélkül elindult az iskolába.

A hónapok múltak, és a távolság egyre nőtt közöttünk. Gábor végül elköltözött; azt mondta, neki is újra kell kezdenie. Én maradtam a lakásban, két szinte idegen gyerekkel. Próbáltam mindent: közös vacsorák, kirándulások, ajándékok – de semmi sem működött.

Aztán jött az érettségi. Zsófi nem hívott meg az ünnepségre. Marci is egyre ritkábban jött haza; inkább barátoknál aludt vagy csak késő este ért haza. Egy nap egy cetlit találtam az asztalon: „Ne várj rám vacsorára.” Ennyi volt rajta.

A magány lassan bekúszott minden napomba. A munkahelyemen is egyre nehezebben koncentráltam. Kolléganőm, Judit egyszer megkérdezte: – Minden rendben otthon? – Csak bólintottam, de belül ordítani tudtam volna.

Egy vasárnap reggel elhatároztam: írok nekik egy levelet. Nem sms-t, nem e-mailt – igazi, kézzel írt levelet. Leírtam mindent: a félelmeimet, a hibáimat, azt, hogy mennyire hiányoznak. Megírtam, hogy sajnálom a költözést, és azt is, hogy nem hallgattam meg őket eléggé.

„Tudom, hogy sok mindent elrontottam” – írtam Zsófinak –, „de szeretném, ha egyszer beszélgethetnénk erről. Nem várok bocsánatot vagy gyors megbékélést. Csak azt szeretném tudni: hogy vagy?” Marcitól bocsánatot kértem azért is, hogy mindig Gábor pártját fogtam a vitákban.

Hetekig nem jött válasz. Minden nap megnéztem a postaládát és a telefonomat is. Egyik este aztán csipogott az üzenet: „Anya, beszélhetünk?” Zsófi volt az.

A találkozónk feszülten indult. Egy kávézóban ültünk le; Zsófi szinte beleolvadt a szürke pulcsijába.
– Miért most? – kérdezte halkan.
– Mert most mertem beismerni magamnak is, hogy hibáztam – válaszoltam remegő hangon.
– Sokat sírtam miattad – mondta Zsófi. – És apu miatt is.
– Én is sírtam miattatok – suttogtam.

Hosszú csend következett. Aztán Zsófi megszorította a kezem.
– Talán egyszer újra tudunk beszélgetni úgy… mint régen.

Marci nehezebb eset volt. Neki hónapokkal később mertem írni újra. Válasz helyett egyszer csak megjelent nálam egy vasárnap délután.
– Csak enni jöttem – mondta flegmán.
De amikor meglátta a kedvenc rakott krumpliját az asztalon, elmosolyodott.
– Köszi… anya.

Azóta lassan építgetjük újra a kapcsolatot. Nem tökéletes – még mindig vannak csendek és kimondatlan sérelmek –, de legalább már van remény.

Sokszor gondolkodom azon: ha visszaforgathatnám az időt, másképp csinálnám-e? Vajon tényleg jobb lett volna maradni Debrecenben? Vagy csak jobban kellett volna figyelnem rájuk?

Ti mit tennétek a helyemben? Van még esély arra, hogy egyszer újra igazi család legyünk?