Elveszett lányaim: Egy apa szíve a családi kötelékek próbáján

– Anna, kérlek, legalább most gyere el! – mondtam a telefonba, miközben a hangom remegett. A nappaliban ültem, a régi családi fényképalbumot szorongatva, és minden egyes lapozásnál egyre nehezebb lett a mellkasom. Ma van apám halálának tizedik évfordulója, és minden évben együtt gyújtottunk gyertyát a sírjánál. De most Anna csak halkan sóhajtott a vonal túlsó végén.

– Apa, ne haragudj, de Gáborral már más programunk van… – mondta bizonytalanul.

– Más programotok? Anna, ez nem egy egyszerű vasárnap! Ez a nagyapád napja! – fakadtam ki, és éreztem, ahogy a düh és a csalódottság összekeveredik bennem.

A vonal elnémult. Hallottam, ahogy Gábor hangja átszűrődik: „Mondd meg neki, hogy majd jövőre bepótolod.” Anna sietve elköszönt. Letettem a telefont, és csak ültem ott, mint akit leforráztak.

A feleségem, Éva csendben mellém ült. – Ne haragudj rájuk – mondta halkan. – Talán csak most más fontos nekik.

De én nem tudtam elengedni. Anna mindig is érzékeny volt a családi hagyományokra. Gyerekkorában ő volt az első, aki virágot vitt a temetőbe, aki minden ünnepen segített teríteni. Amióta Gáborral élnek együtt, mintha kicserélték volna. Egyre ritkábban jön haza, és ha jön is, mindig sietnek vissza Budapestre.

Aznap este Évával kettesben mentünk ki apám sírjához. A temető csendje még nyomasztóbb volt nélküle. A mécsesek fénye remegett a szélben. Éva megszorította a kezem.

– Szerinted hibáztunk valamiben? – kérdezte halkan.

– Nem tudom – válaszoltam őszintén. – Talán túl sokat vártam Annától. Vagy talán Gábor tényleg annyira más világot képvisel…

Másnap reggel Anna üzenetet küldött: „Sajnálom, apa. Majd bepótoljuk.” De én tudtam, hogy ezt már nem lehet pótolni. Az emlékek nem várnak.

A következő hetekben egyre inkább azt éreztem, hogy valami végleg megváltozott köztünk. Próbáltam beszélni Annával, de mindig elfoglalt volt. Gáborral sosem találtuk meg a közös hangot; ő mindig udvariasan távolságtartó maradt.

Egy vasárnap délután végül összeszedtem a bátorságom és felhívtam Annát.

– Kislányom, beszélhetnénk személyesen? Csak kettesben?

– Persze, apa – mondta meglepetten. – Gyere fel hozzánk.

Budapesten Anna lakása modern volt és rideg. Gábor épp dolgozott az irodájában. Anna kávét főzött nekem.

– Miért érzed úgy, hogy eltávolodtunk? – kérdezte halkan.

– Mert így van – válaszoltam őszintén. – Régen minden fontos pillanatban együtt voltunk. Most meg… mintha Gábor lenne az első mindenben.

Anna lehajtotta a fejét.

– Apa, Gábor tényleg sokat dolgozik. És… néha úgy érzem, ha nemet mondok neki valamire, akkor megharagszik. Nem akarok veszekedni vele…

A szívem összeszorult. Hirtelen megértettem: Anna nem csak egyszerűen elfoglalt vagy feledékeny. Valami mélyebb dolog húzódik meg a háttérben.

– Kislányom… boldog vagy vele? – kérdeztem óvatosan.

Anna szeme megtelt könnyel.

– Nem tudom… Néha úgy érzem, elveszítettem önmagam. De félek változtatni.

Megöleltem Annát. A vállán éreztem a remegést.

– Mindig itt leszek neked – suttogtam. – Akármi történik is.

Hazafelé menet azon gondolkodtam: vajon hány szülő érzi ugyanezt? Hányan nézik végig tehetetlenül, ahogy a gyerekük eltávolodik tőlük egy kapcsolat miatt? És vajon mit tehetünk ilyenkor?

Most itt ülök újra a régi fényképalbummal az ölemben, és csak egy kérdés motoszkál bennem: Vajon visszatalálhatunk még egymáshoz? Vagy vannak sebek, amik örökre nyitva maradnak?

Ti mit tennétek az én helyemben? Hogyan lehet segíteni annak, aki már maga sem tudja, mit akar?