Elveszett hangok – Egy élet a színpad árnyékában

– Mama, hol van a hajkefém? – kiáltotta Luca az előszobából, miközben én a konyhában ültem, és a kezem remegett a teáscsésze felett. A hangja visszhangzott a régi lakásban, ahol minden sarkot ismerős emlékek töltöttek meg.

A hajkefe. Hányszor álltam én is ott, ugyanott, mint most ő, csak éppen nem a hajam fésültem vele, hanem mikrofonként szorítottam a tenyeremben. Akkoriban még nem volt másom, csak a hangom és az álmaim. A panelház szürke falai között a tükör előtt állva képzeltem el, hogy a világ legnagyobb színpadán énekelek. A közönség tapsolt, anyám pedig a konyhából kiabált rám: „Zsuzsa, halkabban már megint! A szomszédok nem kíváncsiak az áriáidra!”

De én nem tudtam csendben maradni. A zene volt mindenem. Az iskolai ünnepségeken mindig engem kértek fel, hogy énekeljek. A tanárnőm, Kovácsné, egyszer azt mondta: „Zsuzsikám, te egyszer még híres leszel!” Akkor elhittem neki. Még most is hallom a hangját, ahogy biztatott.

Aztán jött az élet. Az apám elvesztette a munkáját, anyám két műszakban dolgozott, én pedig egyre többször maradtam otthon Lucával – nem az unokámmal, hanem a húgommal. Ő volt az első közönségem. Néha együtt énekeltünk, máskor csak hallgatott és tapsolt. Együtt álmodoztunk arról, hogy egyszer majd elmegyünk Budapestre, és meghódítjuk a világot.

De az álmok törékenyek. Az érettségi után apám megbetegedett. Anyám sírva kérte: „Zsuzsa, most nem mehetsz el! Ki segítene itthon?” Így maradtam. Dolgozni kezdtem egy közeli varrodában. A kezem hozzászokott a tűhöz és cérnához, de a szívem mindig máshol járt.

Aztán jött Gábor. Magas volt és csendes, szerette a verseket. Egy este hazakísért a varrodából, és azt mondta: „Zsuzsa, olyan szép hangod van. Miért nem énekelsz többet?” Elmeséltem neki mindent: az álmaimat, a családomat, a félelmeimet. Ő csak mosolygott: „Majd egyszer még lesz rá idő.”

Hamar összeházasodtunk. Gábor szerette volna, ha boldog vagyok, de az életünk hamar beszűkült a mindennapokba: munka, háztartás, gyerekek. Először jött Andris, aztán Éva. Az éneklés egyre inkább háttérbe szorult. Néha esténként dúdoltam nekik altatót, de már nem volt közönségem – csak két álmos gyerek.

Az évek teltek. Gábor meghalt egy balesetben. Egyedül maradtam két gyerekkel és egy rakás számlával. Akkor már nem volt helye az álmoknak. Csak túlélni akartam.

Most itt ülök ebben a régi lakásban, ahol minden bútor emlékeztet valamire: az asztalra, ahol Gábor verseket írt; a kanapéra, ahol Andris először mondta ki: „Anya, én focista leszek!”; és arra a bizonyos tükörre az előszobában.

Luca már tizenhat éves. Néha hallom, ahogy énekelget a szobájában – persze csak halkan, hogy ne halljam meg. Egyszer rákérdeztem: „Nem szeretnél fellépni az iskolai ünnepségen?” Csak vállat vont: „Ugyan már, mama! Kit érdekel ma már az éneklés?”

A szívem összeszorult. Hogy lehet az, hogy az én véremből való gyerekek és unokák már nem hisznek abban, amiben én hittem? Hogy lehet az, hogy Luca nem tudja: valaha én is álmodtam?

Egy este elővettem egy régi fényképet: ott állok rajta tizennégy évesen egy mikrofon előtt – még igazi mikrofon sem volt akkoriban nálunk az iskolában! – és mosolygok bele a kamerába. Megmutattam Lucának.

– Ez ki? – kérdezte.
– Én vagyok – feleltem halkan.
– Te? És mit csinálsz?
– Énekelek.
– Tényleg tudtál énekelni? – nézett rám hitetlenkedve.
– Próbáld ki egyszer te is! – mondtam neki mosolyogva.

Aznap este Luca becsukta maga mögött az ajtót és halkan dúdolni kezdett. Talán csak magának – talán nekem is.

Mostanában gyakran gondolkodom azon: vajon mi lett volna, ha akkor elmegyek Budapestre? Ha nem hagyom magam eltántorítani? Ha nem adom fel az álmaimat mások kedvéért? Vajon boldogabb lennék? Vagy csak ugyanilyen magányos?

Néha azt kívánom, bárcsak visszaforgathatnám az időt – legalább egyetlen napra –, hogy újra ott állhassak a tükör előtt hajkefével a kezemben és elhiggyem: minden lehetséges.

De most már csak egy kérdésem maradt:

Vajon hányan vagyunk még így ebben az országban? Hányan temettük el magunkban az álmainkat – és vajon van-e még remény arra, hogy egyszer újra rátaláljunk rájuk?