Elveszett boldogság – Egy magyar anya története a válás, szegénység és újrakezdés árnyékában

– Anya, tényleg nem baj, ha még ebben a cipőben járok? – Marci hangja megtörte a konyhában uralkodó csendet. Az ablakon túl az eső kopogott, a panelházak között szürke köd gomolygott. A pénztárcámban két ezres lapult, a hűtőben csak egy doboz tej és néhány tojás. A szívem összeszorult.

– Ne aggódj, kisfiam – próbáltam mosolyogni, de a hangom elárulta a fáradtságot. – Majd jövő hónapban veszünk újat.

Marci csak bólintott. Tíz évesen már túl sokat értett a világból. Mióta Gábor, a férjem, elment, minden megváltozott. Egy reggel összepakolta a ruháit, rám se nézett, csak annyit mondott: – Nem bírom tovább ezt az életet, Zsuzsa. Megfulladok ebben a panelban, ebben az örökös pénztelenségben. Nekem is jár valami más.

Aztán becsapta maga mögött az ajtót. Azóta nem láttuk. Marci néha kérdezi, mikor jön haza apa, de már nem tudok mit mondani. Gábor azóta sem fizet gyerektartást, sőt, még a közös lakás rezsijét is rám hagyta. Anyám szerint én vagyok a hibás: – Ha jobban odafigyeltél volna rá! Egy férfi nem hagyja el csak úgy a családját! – mondja újra és újra a telefonban.

De én tudom, hogy ez nem igaz. Mindent megtettem. Dolgozom reggeltől estig: délelőtt a rendelőben adminisztrálok, délután takarítok egy irodaházban. Néha úgy érzem, összeroppanok. Mégis minden este megpróbálok mesét olvasni Marcinak, hogy legalább neki könnyebb legyen.

Egyik este, amikor már azt hittem, hogy semmi jó nem történhet velünk, kopogtak az ajtón. Egy ismeretlen nő állt ott egy tálca süteménnyel.

– Szia! Én vagyok az új szomszéd, Réka. Gondoltam, bemutatkozom – mosolygott rám fáradtan.

Marci rögtön előbújt a szobából.

– Süti? – kérdezte reménykedve.

Réka nevetett. – Persze! Van benne csoki is.

Aznap este először éreztem azt hónapok óta, hogy valaki tényleg törődik velünk. Réka egyedül neveli a kislányát, Katát. Gyorsan összebarátkoztunk – a gyerekek is és mi is. Kiderült, hogy ő is hasonló cipőben jár: férje lelépett egy fiatalabb nővel, ő pedig próbálja összetartani az életét.

Egyik este Réka átjött egy üveg olcsó borral.

– Zsuzsa, néha muszáj kiengedni a gőzt – mondta.

Leültünk a konyhában, miközben a gyerekek játszottak.

– Te hogy bírod ezt? – kérdeztem halkan.

– Sehogy – sóhajtott. – De nincs más választásom. Kata miatt muszáj erősnek lennem.

– Néha úgy érzem, mintha mindenki engem hibáztatna – vallottam be. – Anyám szerint én rontottam el mindent.

– Az anyák már csak ilyenek – legyintett Réka. – Az enyém szerint is én vagyok minden rossz okozója. De tudod mit? Nem érdekel már. A saját boldogságunkat nekünk kell megtalálni.

A következő hetekben egyre többet segítettünk egymásnak: hol én vittem el Katát az iskolába, hol ő főzött nekünk vacsorát. A gyerekek együtt tanultak és nevettek. Néha úgy éreztem, mintha új családot kaptam volna.

Aztán egy nap váratlanul felhívott Gábor anyja.

– Zsuzsa! Hogy képzeled, hogy nem engeded Gábort látni Marcit? – kiabálta a telefonba.

– Nem én nem engedem! Ő nem akar jönni! – válaszoltam kétségbeesetten.

– Biztos te beszéled rá a gyereket! – vágta rá dühösen.

Letettem a telefont és sírtam. Marci odajött hozzám és átölelt.

– Ne sírj, anya! Nekem te vagy a legjobb barátom!

Aznap este eldöntöttem: nem fogom hagyni, hogy mások határozzák meg az életemet.

A tél különösen nehéz volt: magas rezsiárak, kevés pénz, betegségek. Egyik este Marci belázasodott. A háziorvos csak annyit mondott: – Adjon neki lázcsillapítót és pihenjenek.

De nekem másnap is mennem kellett dolgozni. Réka vállalta el Marcit egész napra.

– Ne aggódj! Kata is itthon van náthásan. Eljátszanak együtt.

Hálás voltam neki mindenért.

A tavasz első napján váratlanul becsöngetett hozzánk egy férfi: magas volt, barna szemű és kissé ügyetlenül tartotta kezében egy csokor tulipánt.

– Szia! Péter vagyok… Réka barátja… gondoltam… meghívhatlak titeket egy közös bográcsozásra hétvégén…

Először zavarban voltam: hónapok óta nem beszélgettem férfival úgy igazán. De Marci lelkesen ugrált:

– Anya! Menjünk!

A hétvégi bográcsozás fordulópont lett: Péter kedves volt és figyelmes; látszott rajta, hogy szereti Rékát és Katát is elfogadta úgy, ahogy vannak. A gyerekek önfeledten játszottak az udvaron; mi felnőttek pedig végre nevettünk egy jót.

Aznap este Réka rám nézett:

– Látod? Lehet újrakezdeni… csak bízni kell magadban!

De ahogy telt az idő és Péter egyre többet járt át hozzánk is segíteni (megcsinálta például a csöpögő csapot), anyám újabb támadást indított:

– Vigyázz ezzel az emberrel! Minden férfi csak kihasznál!

Éreztem magamban a régi félelmet: mi van ha igaza van? Mi van ha Péter is elmegy majd?

Egy este Marci odajött hozzám:

– Anya… Péter olyan rendes veled… örülnék ha boldog lennél…

Megöleltem őt és sírtam örömömben és félelmemben egyszerre.

A nyár végére már mindennaposak lettek a közös programok: kirándulások a Normafára, fagyizás a városligeti tónál, közös főzések panelkonyhában. Egy este Péter megfogta a kezemet:

– Zsuzsa… tudom, hogy sokat csalódtál… de én tényleg szeretnék melletted lenni…

Csak néztem rá könnyes szemmel:

– Félek…

– Én is félek… de együtt könnyebb lesz…

És akkor először éreztem azt hosszú idő után: talán tényleg lehet még boldog életem.

Most itt ülök az ablakban; Marci és Kata együtt tanulnak matekot; Réka nevetve mesél Péternek valamit; én pedig azon gondolkodom: vajon hány nő él ma Magyarországon ugyanilyen félelmekkel? Hányan érzik magukat hibásnak mások döntései miatt?

Vajon tényleg el lehet veszíteni örökre a boldogságot? Vagy csak új formában talál ránk? Várom a ti történeteiteket – ti hogyan találtatok vissza önmagatokhoz?