Elhallgatott fizetésemelés – Egy házasság határán
– Miért nem mondtad el nekem? – Gábor hangja remegett a dühtől és a csalódottságtól. Az ajtóban állt, kabátban, cipőben, mintha már csak egy pillanat választaná el attól, hogy végleg kilépjen az életünkből.
A konyhaasztalnál ültem, a kezem a bögrémen nyugodott, de a kávé már rég kihűlt. A szívem a torkomban dobogott, és csak annyit tudtam kinyögni: – Nem akartam, hogy félreértsd…
– Félreértem? – vágott közbe. – Hónapok óta titkolózol előttem! Azt hittem, mi mindent megbeszélünk egymással. Hogy én vagyok az első, akinek elmondod az örömödet vagy a bánatodat. De úgy tűnik, tévedtem.
A hangja megtört. Láttam rajta, mennyire fáj neki. És mégis… valahol mélyen bennem is ott volt a sértettség. Miért kellene minden fillérről beszámolnom? Miért érzem úgy, hogy a pénzünk sosem igazán közös?
Az egész egy ártatlan pillanattal kezdődött. Egy péntek délután a főnököm behívott az irodájába. – Zsuzsa, szeretném megköszönni az elmúlt évek munkáját. Előléptetünk, és ezzel együtt jár egy jelentős fizetésemelés is.
Hazafelé menet boldog voltam, de valami furcsa szorongás is gyötört. Gábor mindig érzékeny volt a pénzügyekre. Amióta elvesztette az állását a gyárban, mintha minden forint számítana. Azóta is csak alkalmi munkákból él, és bár sosem mondta ki, érzem rajta a szégyent.
Aznap este vacsora közben majdnem elmondtam neki. De amikor szóba került a pénz, csak legyintett: – Úgyis mindegy, nekem már úgysem lesz rendes állásom ebben az országban.
A szavak bennem rekedtek. Úgy éreztem, ha most előállok az én sikeremmel, csak még jobban megalázom őt. Így hát hallgattam.
Aztán teltek a hetek. A fizetésem nőtt, de a bűntudatom is. Egyre nehezebb volt titkolni előle. A bankszámlánk közös volt ugyan, de Gábor ritkán nézte meg. Mindig rám bízta a számlák rendezését.
Aztán jött az a szerencsétlen nap, amikor Gábor anyja felhívott: – Zsuzsikám, hallottam az unokatestvéredtől, hogy előléptettek! Gratulálok! – mondta túl hangosan a telefonba.
Gábor ott ült mellettem a kanapén. Láttam rajta, hogy megfagy körülötte a levegő.
– Előléptettek? – kérdezte halkan.
– Igen… – suttogtam.
– És ezt mikor akartad elmondani?
Aztán jött a vihar. Kiabálás, könnyek, vádaskodás. Gábor végül összepakolt néhány ruhát és elment.
Most itt ülök egyedül ebben a csendes lakásban. A falióra kattogása minden percben emlékeztet arra, mennyire elrontottam mindent.
Anyám felhívott este: – Kislányom, mi történt? Gábor nálunk van. Nagyon maga alatt van.
– Anyu… én csak jót akartam. Nem akartam megbántani.
– Tudom, de néha pont azzal bántjuk meg a másikat, ha nem mondunk el mindent.
A barátnőm, Éva is próbált vigasztalni: – Ne ostorozd magad! Gábor túl büszke. Ha igazán szeret, visszajön.
De vajon tényleg csak büszkeség ez? Vagy valami mélyebb törés van köztünk? Talán sosem beszéltük meg igazán a pénzhez fűződő viszonyunkat. Mindig csak kerülgettük a témát.
Másnap reggel Gábor üzenetet küldött: „Beszéljünk este?” Egyszerre lettem reménykedő és rettegő.
Este leültünk egymással szemben az asztalhoz. Hosszú percekig csak néztük egymást.
– Miért nem bíztál bennem? – kérdezte végül halkan.
– Nem arról volt szó, hogy nem bíztam benned… Inkább attól féltem, hogy megbántalak vele. Tudom, mennyit jelentett neked az állásod… Nem akartam azt érezni velem kapcsolatban is, hogy kevesebb vagy.
– De így pont azt éreztem! Hogy nem vagyunk egy csapat. Hogy titkaid vannak előttem.
Sírni kezdtem. – Sajnálom… Annyira sajnálom…
Gábor odajött hozzám és átölelt. – Én is hibáztam. Nem beszéltem veled arról, mennyire fáj ez nekem. Mindig csak magamban tartottam.
Hosszú ideig csak ültünk egymás mellett csendben. Talán most először igazán őszinték voltunk egymással.
Azóta próbáljuk újraépíteni azt a bizalmat, ami elveszett közöttünk. Nem könnyű. Minden nap újabb kihívás.
De most már tudom: egy kapcsolatban nincsenek apró titkok. Minden kimondatlan szó falat emel közénk.
Ti mit gondoltok? Meg lehet bocsátani egy ilyen titkot? Vagy vannak dolgok, amiket sosem lehet helyrehozni?