„Elég volt!” – Amikor a fiamat és a menyemet kitessékeltem az otthonomból, végre ráébredtem, mennyi mindent hagytam magamra rakni

– Elég volt! – kiáltottam rá Ádámra, miközben a kezem remegett az idegtől. A nappali közepén álltunk, Kata a sarokban némán sírt, a fiam pedig dühösen nézett rám. – Nem maradhattok tovább! Ez az én otthonom, és most már tényleg elegem van abból, hogy mindenki csak kihasznál!

Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer idáig jutunk. Hogy én, aki mindig mindent megtettem a családomért, egyszer majd ki fogom tessékelni a saját fiamat és a menyemet a lakásomból. De most már tudom: nem volt más választásom.

Ádám és Kata tavaly tavasszal költöztek hozzám. Ádám elveszítette az állását – egy nagy leépítés volt a gyárban, ahol dolgozott –, és azt mondták, csak pár hétre jönnek, amíg találnak valami megoldást. Akkor még úgy gondoltam, természetes, hogy segítek. Hiszen anya vagyok. Mindig is túl sokat vállaltam magamra – ezt mondta anyám is, amikor még élt. „Te mindig mindent magadra húzol, Zsuzsa” – mondogatta. Igaza volt.

Az első hetekben mindenki próbált alkalmazkodni. Kata segített főzni, Ádám néha elmosogatott. De ahogy múltak a napok, egyre inkább úgy éreztem, mintha vendégek helyett lakótársaim lennének – akik nem fizetnek rezsit, nem vesznek részt igazán a házimunkában, csak elvárják, hogy minden legyen készen. Aztán jött a nyár: Ádám egész nap a számítógép előtt ült, állásokat böngészett – legalábbis ezt mondta –, Kata pedig sorozatokat nézett vagy telefonált az anyjával.

Egyik este, amikor hazaértem a boltból (mert persze mindent én intéztem), azt láttam, hogy a nappali tele van pizzás dobozokkal és üres üdítős palackokkal. – Nem tudtatok volna legalább összepakolni? – kérdeztem fáradtan. Ádám csak vállat vont: – Majd holnap. Fáradtak vagyunk.

Akkor kezdődött el bennem valami. Egy hang azt súgta: „Zsuzsa, ez így nem mehet tovább.” De persze rögtön elnyomtam magamban: „Ne légy szívtelen! Szegények bajban vannak.”

Aztán jött az ősz. Ádám talált egy részmunkaidős állást egy benzinkúton, de panaszkodott, hogy kevés a pénz. Kata is keresgélt valamit online, de semmi sem jött össze neki. Egyre többet veszekedtek egymással is: ki miért nem csinál semmit, ki miért nem keres többet. Én pedig közéjük szorultam.

Egyik este Kata odajött hozzám a konyhába:
– Zsuzsa néni, nem lehetne, hogy egy kis pénzt adjon kölcsön? Csak amíg Ádám fizetést kap.

Adtam. Persze adtam. Mindig adtam.

Aztán karácsony előtt Ádám közölte:
– Anya, lehet, hogy még maradnunk kell pár hónapot. Most nem tudunk albérletet fizetni.

Akkor már hónapok óta én fizettem mindent: rezsit, kaját, még a telefonjukat is. A nyugdíjamból alig maradt valami hó végére. Az unokáimat sem láttam már hónapok óta – a lányommal régóta feszült volt a viszonyom, ő mindig azt mondta: „Anya, túl sokat engedsz meg Ádámnak.” Igaza volt.

Szilveszterkor összevesztünk Katával. Ő azt mondta:
– Maga sosem fogadott el engem igazán! Mindig csak Ádámot sajnálja!
– Ez nem igaz! – vágtam vissza. – De azt sem tűröm tovább, hogy mindent nekem kell csinálnom!

Aznap este órákig sírtam a fürdőszobában. A tükörbe néztem: egy fáradt, megtört asszony nézett vissza rám. Hány éve is érzem ezt? Hány éve próbálom jóvátenni azt a sok hibát, amit anyaként elkövettem? Túl szigorú voltam néha Ádámmal… Túl sokat vártam el tőle… De most már látom: ő is túl sokat vár el tőlem.

Januárban végül eldöntöttem: elég volt. Egyik este leültem velük a konyhaasztalhoz.
– Sajnálom – mondtam –, de két hét múlva el kell mennetek. Nem bírom tovább.

Ádám először csak nézett rám döbbenten.
– Anya… ezt nem gondolod komolyan!
– De igen – feleltem halkan. – Szeretlek titeket, de most már magamra is gondolnom kell.

Kata sírva fakadt. Ádám dühösen kiviharzott a szobából.

A következő két hét pokoli volt: feszültség mindenhol, sértett csendek és vádaskodó pillantások. De végül elmentek.

Az első napokban üresnek éreztem magam – és persze bűntudatom volt. Aztán lassan elkezdtem újra élni: reggelente sétáltam a Duna-parton, találkoztam régi barátnőimmel a cukrászdában. És egyszer csak rájöttem: évek óta először érzem magam szabadnak.

Most már tudom: nem vagyok rossz anya csak azért, mert nemet mondtam. Nem vagyok önző sem. Egyszerűen csak ember vagyok – aki végre megtanulta meghúzni a határait.

Néha még mindig hallom Ádám szemrehányó hangját álmomban: „Anya, hogy tehetted ezt velünk?” De aztán felébredek és tudom: ha most újrakezdhetném az egészet… talán hamarabb kimondanám azt az egyetlen szót: ELÉG!

Ti mit tennétek az én helyemben? Meddig lehet bűntudatból élni? Vajon tényleg csak akkor vagyunk jó anyák, ha mindent eltűrünk?