Egy ház kettéosztva: Büszkeség és előítélet ára

– Hát persze, hogy megint anyámék fizetik ki a gázszámlát – csattant fel Gábor, miközben a leveseskanalat visszacsapta a tányérba. Az asztalnál mindenki elhallgatott. A sógornőm, Zsuzsa, zavartan piszkálta a krumplipürét, az anyósom pedig csak sóhajtott egyet, mintha ez már megszokott jelenet lenne. Én viszont éreztem, ahogy a vér végigszalad az arcomon.

– Ezt most miért kell így mondani? – kérdeztem halkan, de a hangom remegett. – Mintha nekem semmi közöm nem lenne ahhoz, hogy működik ez a háztartás.

Gábor rám nézett, a szeme tele volt fáradtsággal és valami mélyebb, kimondatlan haraggal. – Nem erről van szó, Eszter. De te is tudod, hogy ha apámék nem segítenének, már rég nem tudnánk fenntartani ezt a házat.

A szüleim sosem tudtak ilyeneket adni. Apám nyugdíjas villanyszerelő, anyám meg egész életében könyvtáros volt egy kisvárosi iskolában. Mégis, amikor bajban voltam, ők mindig ott voltak – ha mással nem is, egy tál meleg levessel vagy egy öleléssel. Gábor szülei viszont pénzt adtak: lakásfelújításra, autóra, most meg már a rezsire is. És minden alkalommal éreztem magamon az anyósom pillantását: „Látod, Eszter, mi tartjuk össze ezt az egészet.”

– Nem akarok erről beszélni – mondtam végül, és felálltam az asztaltól. A konyhába menekültem, de hallottam, ahogy mögöttem Gábor is felpattan.

– Ne haragudj már! – szólt utánam. – De hát ez az igazság.

– Az igazság? – fordultam vissza. – Az igazság az, hogy sosem éreztem magam ennyire feleslegesnek ebben a családban.

A könnyeim kibuggyantak. Nem akartam gyengének látszani, de nem bírtam tovább. Gábor közelebb lépett.

– Eszter…

– Tudod mit? Hívom anyámat. Legalább ő nem fogja az arcomba dörgölni, hogy mennyire keveset érek.

A telefonom után nyúltam. Anyám hangja mindig megnyugtatott.

– Szia kicsim! Minden rendben? – kérdezte aggódva.

– Nem igazán… – suttogtam. – Eljöhetnék hozzátok egy kicsit?

– Persze! Gyere csak, sütöttem almás pitét.

Miközben átmentem hozzájuk a panelházba, ahol felnőttem, eszembe jutottak a gyerekkori emlékek: apám viccei vacsora közben, anyám meleg keze a homlokomon lázasan. Soha nem volt sok pénzünk, de mindig volt helyem az asztalnál.

Anyám ölelése most is mindent feloldott bennem.

– Mi történt? – kérdezte halkan.

– Gábor… megint szóba hozta, hogy csak az ő szülei miatt élünk úgy, ahogy. Mintha én semmit sem tennék hozzá…

Anyám megsimogatta a hajam.

– Tudod, kislányom, nem minden segítség egyforma. Mi sosem tudtunk pénzt adni nektek. De szeretetet igen. Az is számít.

– Tudom… csak néha úgy érzem, mintha ez semmit sem érne.

Apám is bejött a szobába. – Ne hagyd magad! – mondta határozottan. – Egy család nem attól család, hogy ki mennyit tesz bele pénzben. Hanem hogy ki áll melletted akkor is, amikor baj van.

Hazafelé menet azon gondolkodtam: vajon tényleg csak az számít-e, amit Gábor szülei adnak? Vagy én is értékes vagyok ebben a családban?

Otthon csend fogadott. Gábor a nappaliban ült sötétben.

– Sajnálom – mondta halkan. – Nem akartalak megbántani.

Leültem mellé.

– Tudod… néha úgy érzem magam itt, mint egy vendég. Mintha sosem lennék elég jó neked… vagy nekik.

Gábor felsóhajtott.

– Én csak… félek attól, hogy egyszer minden elveszik. Hogy nem tudom megadni neked azt az életet, amit megérdemelsz.

– Nekem nem kell több – mondtam halkan –, csak azt akarom érezni, hogy fontos vagyok neked. Hogy együtt vagyunk ebben.

Hosszú csend következett. Végül Gábor megfogta a kezem.

– Próbáljuk meg újra… együtt.

Azóta próbálunk többet beszélgetni arról, mi számít igazán: a pénz vagy az összetartás? Néha még mindig fájdalmas emlékeket hoz fel egy-egy szó vagy pillantás. De most már tudom: nem csak az számít, amit pénzben mérnek.

Vajon hányan érzik még így magukat Magyarországon? Hány családot oszt ketté a büszkeség és az előítélet? És vajon képesek vagyunk-e megtanulni értékelni azt is, ami láthatatlan?