Egy egyszerű keresés mindent megváltoztat – Az igazság nyomában
– Nem hiszem el, hogy ezt csinálod velem, anya! – ordítottam a telefonba, miközben a kezem remegett, és a laptopom képernyőjén ott villogott a keresési eredmény. A szobában még dobozok hevertek szanaszét, az új albérletben minden idegen volt, de semmi sem volt annyira idegen, mint az érzés, ami akkor elöntött.
Huszonkét éves vagyok. Két napja költöztem fel Szegedről Budapestre, hogy elkezdjem az első igazi munkahelyemet egy marketingügynökségnél. Az életem végre sínre került – legalábbis azt hittem. Aznap reggel csak egy egyszerű dolgot akartam: megkeresni a régi általános iskolai tablómat online, hogy elküldjem egy régi barátnak. Ehelyett egy olyan cikkbe botlottam, ami örökre megváltoztatta az életem.
A cikk egy eltűnt kisfiúról szólt, akit 2001-ben vittek el egy vidéki kórházból. A fotó… az én arcom volt. Ugyanaz a gödröcske az államon, ugyanaz a szempár. A nevem helyett azonban más szerepelt: Tóth Ádám. A születési dátum stimmelt. Először csak nevettem – biztos valami tévedés. De ahogy tovább olvastam, egyre jobban szorult össze a gyomrom.
Azonnal felhívtam anyát. – Mondd, hogy ez nem igaz! – kiabáltam kétségbeesetten.
– Marci, kérlek… – hallottam a hangján, hogy sír. – Nem akartuk, hogy megtudd. Mindent megtettünk érted…
– Akkor miért nem mondtad el? Ki vagyok én? – zokogtam.
A vonal másik végén csend lett. Csak a szipogását hallottam.
Aznap este nem aludtam. Az egész életem lepörgött előttem: apu vasárnapi rántottája, anya ölelése, a karácsonyok illata. Mindig is furcsálltam, hogy sosem voltak babafotóim, hogy anyu mindig zavarba jött, ha a születésemről kérdeztem. De sosem gondoltam volna, hogy ekkora titkot rejtegetnek.
Másnap reggel összeszedtem minden bátorságomat és hazautaztam Szegedre. A vonaton végig azt mantráztam magamban: „Csak egy félreértés.” De amikor beléptem a házunkba, anya már várt rám könnyes szemmel.
– Le kell ülnöd – mondta halkan.
Leültem. Apa is ott volt, de csak némán bámult maga elé.
– Nem mi vagyunk a vér szerinti szüleid – kezdte anya remegő hangon. – Egyik éjjel behoztak téged a kórházba, és amikor senki sem jelentkezett érted… mi már régóta próbálkoztunk gyerekkel. Megkaptunk téged ideiglenesen. Aztán… valahogy mindenki elfelejtette az ügyet. Mi pedig… szerettünk volna örökre megtartani.
– És az igazi szüleim? – kérdeztem alig hallhatóan.
– Nem tudjuk – suttogta anya.
A következő hetekben minden megváltozott. Már nem tudtam ugyanúgy nézni rájuk. Haragudtam rájuk, de közben szerettem is őket. Az identitásom darabokra hullott. Ki vagyok én? Egy Tóth Ádám nevű kisfiú? Vagy Marci, akit ezek az emberek neveltek fel?
Elkezdtem kutatni. Felkerestem a kórházat, ahol születtem – vagyis ahová bevittek engem annak idején. Az akták nagy része elveszett vagy megsemmisült az évek során. Egyetlen halvány nyomot találtam: egy nővér emlékezett rám halványan.
– Nagyon sírtál akkoriban – mondta nekem egy kávé mellett. – De aztán mindig megnyugodtál, ha valaki magához vett.
Az interneten próbáltam kapcsolatba lépni eltűnt személyekkel foglalkozó csoportokkal is. Egyik este kaptam egy üzenetet egy nőtől: „Lehet, hogy én vagyok az édesanyád.”
A szívem majd kiugrott a helyéről. Találkoztunk egy parkban Budapesten. Ő is hozott magával egy régi fényképet – rajta egy kisfiúval, aki kísértetiesen hasonlított rám.
– Ádámkám… – suttogta könnyek között.
De ahogy beszélgettünk, kiderült: nem egyeztek az adatok teljesen. Mégsem ő volt az anyám.
Egy év telt el így: kereséssel, reménnyel és csalódással teli hónapokkal. Közben próbáltam dolgozni, barátokat szerezni Budapesten, de minden beszélgetésben ott lappangott bennem a kérdés: „Ki vagyok én?”
Egy este apám hívott fel.
– Fiam… tudom, hogy haragszol ránk. De mi mindig szerettünk téged. Nem számít, honnan jöttél.
Sírva fakadtam a telefonban.
Azóta lassan megtanultam elfogadni: lehet, hogy sosem tudom meg az igazságot teljesen. De azok az emberek, akik felneveltek, akik minden este betakartak és vigyáztak rám – ők az igazi családom.
Néha még mindig elkap a vágy, hogy megtudjam, honnan jöttem valójában. De már nem ez határozza meg azt, aki vagyok.
Vajon tényleg csak a vér számít? Vagy azok az emberek tesznek minket azzá, akik vagyunk, akik szeretnek minket feltétel nélkül? Ti mit gondoltok erről?