Egy családi összejövetel, ami mindent felforgatott

– Miért nem mondtad el nekem, Katalin? – kérdeztem remegő hangon, ahogy becsaptam magam mögött az ajtót. A nappaliban álltam, a kezem még mindig a kilincsen, és éreztem, ahogy a szívem a torkomban dobog. Katalin, a menyem, éppen a kanapén ült, ölében egy könyvvel, de most felnézett rám, és a tekintete egyszerre volt riadt és védekező.

– Miről beszélsz, Éva? – kérdezte halkan.

– Gergőről! – kiáltottam. – Zsuzsa azt mondta, hogy már hónapok óta betegeskedik, és te… te csak mosolyogsz és főzöl tovább, mintha minden rendben lenne! Mi történik itt?

Katalin ajka megremegett. Egy pillanatig azt hittem, sírni fog, de csak összeszorította a fogát.

– Nem akartuk terhelni téged – mondta végül. – Gergő nem akarta, hogy aggódj.

– Az én fiamról van szó! – csattantam fel. – Jogom van tudni!

A csend szinte fojtogató volt. A nappali falán lógó családi fotók mintha mind minket figyeltek volna: Gergő kisgyerekként, Zsuzsa és én egy balatoni nyaraláson, még anyám is ott mosolygott egy régi képen. Hirtelen minden emlék nehezedni kezdett rám.

– Anyu… – hallottam meg Gergő hangját az ajtóból. Ott állt, sápadtan, beesett arccal. – Ne haragudj Katalinra. Én kértem meg rá.

Odamentem hozzá, megfogtam a kezét. Olyan hideg volt, mintha nem is az én erős fiam lenne.

– Mi bajod van? – suttogtam.

Gergő leült mellém. Katalin is közelebb húzódott.

– Autoimmun betegség – mondta halkan. – Már fél éve tudjuk. Fáradékony vagyok, néha fájnak az ízületeim… De dolgozom tovább. Nem akartalak ezzel terhelni.

– Ez nem igazságos! – törtek ki belőlem a könnyek. – Mindig mindent magatokban tartotok! Hogy segítsek így?

Katalin ekkor végre megszólalt:

– Éva néni… én csak azt akartam, hogy boldog legyen a család. Hogy ne aggódjon mindenki folyton. De most már látom, hogy ez hiba volt.

A következő napokban minden megváltozott. Gergő orvoshoz járt, én pedig próbáltam mindent kézben tartani: főztem rájuk, vittem gyógyszertárba, de közben egyre inkább úgy éreztem, hogy elveszítem őket. Zsuzsa naponta hívott:

– Éva, ne hagyd magad! Ha kell, jövök segíteni!

De mit segíthetett volna? A férjem már évekkel ezelőtt meghalt; egyedül maradtam ezzel a teherrel.

Egy este Gergő és Katalin összevesztek. Hallottam a kiabálást:

– Nem akarom, hogy anyám mindent tudjon! – ordította Gergő.

– De szüksége van rád! – sírt Katalin.

Bementem hozzájuk. Megálltam az ajtóban.

– Elég legyen! – mondtam csendesen. – Nem akarok több titkot. Ha nem beszélünk egymással őszintén, szétesik ez a család.

Gergő rám nézett; a tekintetében düh és félelem keveredett.

– Félek, anya – mondta végül. – Félek attól, hogy nem leszek már sokáig veletek.

Odamentem hozzá, átöleltem. Katalin is mellénk ült.

– Együtt vagyunk ebben – mondtam. – És amíg együtt vagyunk, minden nehézséget kibírunk.

Azóta minden este leülünk vacsorázni hármasban. Néha Zsuzsa is átjön. Gergő állapota hullámzó; vannak jobb napjai és rosszabbak is. De legalább már nem titkolunk semmit egymás elől.

Néha azon gondolkodom: vajon hány magyar családban vannak még ilyen titkok? Hányan félnek kimondani az igazat csak azért, hogy ne bántsák egymást? Vajon tényleg jobb így… vagy csak még jobban eltávolodunk egymástól?