Egy család kettészakadása: Az a nap, amikor elküldtem anyámat

– Menj el innen! – kiáltottam, miközben a kezem görcsösen markolta a bejárati ajtó kilincsét. A hangom remegett, de a szívem még jobban. Anyám ott állt előttem, a lépcsőn, a régi, kopott kabátjában, mintha csak tegnap ment volna el. Az arca sápadt volt, a szemei alatt sötét karikák húzódtak, de a tekintetében ott volt valami, amit sosem láttam: remény.

Hatéves voltam akkor. Apám mögöttem állt, kezét a vállamon tartotta. Éreztem, ahogy az ujjai remegnek – nem tudtam eldönteni, hogy dühös vagy fél. A házban csend volt, csak a konyhából hallatszott a nagymamám halk imája. Anyám ajka megremegett.

– Lilla, kérlek… – suttogta. A nevemet mondta ki, amit már évek óta nem hallottam tőle. Emlékszem, mennyire szerettem, amikor kicsi voltam, ahogy az ölébe vett és ringatott. De aztán egyik reggel nem volt ott. Csak egy üres ágy maradt utána és apám könnyei.

– Nem akarunk semmit tőled – mondta apám halkan, de határozottan. – Menj vissza oda, ahonnan jöttél.

Anyám könnyekkel küszködött. Egy pillanatra azt hittem, odarohanok hozzá, átölelem, és minden jó lesz. De a harag erősebb volt bennem. Az évek alatt annyi mindent hallottam róla: hogy elhagyott minket egy másik férfiért, hogy nem törődött velem, hogy csak magára gondolt. Ezeket apám mondta nekem újra és újra, mintha ezzel akarná elérni, hogy ne fájjon annyira a hiánya.

– Lilla… – próbálkozott újra anyám.

– Nem vagy az anyám! – vágtam közbe. A hangom éles volt és idegen. Anyám arca megrándult, mintha pofon vágtam volna.

Aztán elment. Lassan sétált le a lépcsőn, minden lépésével egyre kisebb lett számomra. Apám becsukta az ajtót mögötte. A házban megfagyott a levegő.

Aznap este nagymamám odajött hozzám az ágyamhoz. Megsimogatta a hajamat.

– Kicsim, néha a felnőttek is hibáznak – mondta halkan. – De soha ne felejtsd el: az anyád mindig szeretni fog téged.

Nem értettem akkor. Csak azt tudtam, hogy fáj minden szó és minden emlék.

Az évek teltek. Apám kemény ember lett; dolgozott reggeltől estig, hogy eltartson minket. Soha többet nem beszéltünk anyámról. Ha kérdeztem volna is, csak elfordult vagy dühösen rám szólt: „Ne hozd fel újra!”

A gimnáziumban kezdtem először igazán érezni a hiányát. Amikor láttam az osztálytársaimat az anyukáikkal vásárolni vagy beszélgetni az iskolaudvaron, valami összeszorult bennem. Próbáltam kemény lenni; azt mondtam magamnak, hogy nincs szükségem rá. De minden este titokban arról álmodtam, hogy egyszer visszajön és mindent helyrehoz.

Aztán jött egy levél. Tizenhat éves voltam. Egy halványkék borítékban érkezett, anyám kézírásával: „Drága Lilla! Nem tudom, hogyan kérhetnék bocsánatot…” Nem olvastam végig. Dühösen összegyűrtem és kidobtam.

Felnőttként Budapestre költöztem. Megismerkedtem Zolival, aki később a férjem lett. Amikor megszületett a kisfiunk, Bence, valami megváltozott bennem. Először éreztem azt az anyai szeretetet, amit addig csak elképzelni tudtam. Minden ölelésben ott volt a múlt fájdalma is: vajon anyám is így érzett irántam?

Egyik este Zoli megkérdezte:

– Miért nem beszélsz soha az anyukádról?

Először csak vállat vontam.

– Nincs mit mondanom róla.

De Zoli nem hagyta annyiban.

– Szerinted ő most hol lehet? Nem gondoltál rá soha?

Hazudtam neki: azt mondtam, nem érdekel. Pedig minden nap eszembe jutott.

Aztán egy nap Bence beteg lett; magas láza volt, egész éjjel virrasztottunk mellette. Ott ültem az ágya mellett és hirtelen rám tört a félelem: mi lenne, ha egyszer én is eltűnnék az életéből? Mi lenne, ha egyszer hibáznék? Vajon ő is ilyen haraggal gondolna majd rám?

Másnap reggel elővettem egy régi dobozt a szekrényből; abban tartottam mindent anyámtól: fényképeket, leveleket – még azt is, amit sosem olvastam végig. Most végigolvastam mindent. Minden sorban ott volt a bánat és a bűntudat.

Napokig gondolkodtam azon, hogy felkeressem-e őt. Végül elmentem abba a kisvárosba, ahol utoljára hallottam róla. Az utcák ismerősek voltak; minden sarkon emlékek törtek rám.

A ház előtt állva hezitáltam. Végül becsöngettem. Egy idős asszony nyitott ajtót – alig ismertem rá anyámra: megöregedett, megtört lett.

– Lilla? – kérdezte halkan.

Csak bólintani tudtam.

Sokáig álltunk ott némán egymással szemben. Végül ő törte meg a csendet:

– Sajnálom… Annyira sajnálom…

Nem tudtam mit mondani; csak sírtunk mindketten.

Azóta sem lettünk igazi család újra – túl sok minden történt közöttünk –, de néha beszélünk telefonon vagy találkozunk egy kávéra. Bence is találkozott már vele; látom rajta, hogy szereti az unokáját.

Minden nap eszembe jut az a pillanat hatévesen az ajtóban: vajon másképp alakult volna minden, ha akkor átölelem őt? Meg lehet bocsátani valaha igazán? Ti mit tennétek a helyemben?