Egy apa késői ébredése: Elveszett esélyek és megváltás története

– Miért nem voltál ott, amikor szükségem lett volna rád? – Emese hangja remegett, ahogy a kórházi ágyon feküdt, arca sápadt volt, szemei könnyesek. A szívem összeszorult. Nem tudtam mit mondani, csak álltam ott, mint egy bűnös gyerek, aki lebukott valami rosszaságon.

Aznap este, amikor a telefon csörgött, épp a tévét bámultam, egyedül a lakásban. A feleségem, Zsuzsa már évekkel ezelőtt elhagyott, Emese pedig – hát, ő is eltűnt az életemből. A munka mindig fontosabb volt. Mindig volt egy újabb projekt, egy újabb határidő. Azt hittem, majd lesz időm bepótolni mindent. De amikor meghallottam a vonal másik végén Zsuzsa kétségbeesett hangját – „Sanyi, Emese balesetet szenvedett, azonnal gyere be a kórházba!” – minden kifogásom szertefoszlott.

A kórház folyosója hideg és idegen volt. Az orvosok siettek el mellettem, én pedig csak ültem a műanyag széken, és próbáltam visszaemlékezni, mikor öleltem meg utoljára a lányomat. Nem jutott eszembe. Talán tizenhárom éves lehetett? Most húsz múlt.

Amikor végre beengedtek hozzá, Emese rám sem nézett. Zsuzsa ott ült mellette, kezét fogta. Én csak álltam az ajtóban.

– Mit keresel itt? – kérdezte Emese halkan.

– Az apád vagyok… – kezdtem volna magyarázkodni, de a hangom elhalt.

– Az apám? – nézett rám keserűen. – Hol voltál, amikor leérettségiztem? Amikor először csalódtam egy fiúban? Amikor anya sírt miattad?

Nem tudtam válaszolni. Csak álltam ott, és éreztem, ahogy minden szó egy újabb tőrdöfés.

Az első napokban csak látogató voltam az életében. Zsuzsa mindig ott volt, hozott neki levest, mesélt neki vicceket. Én csendben ültem a sarokban. Hallgattam őket, és közben visszagondoltam azokra az estékre, amikor inkább maradtam bent az irodában, mintsem hazaérjek időben vacsorára.

Egyik este Zsuzsa félrehívott a folyosón.

– Sanyi, ha most sem teszel semmit, végleg elveszíted őt. Nem csak testileg sérült meg. Lelkileg is…

– Mit tehetnék? – kérdeztem kétségbeesetten.

– Kezdj el beszélgetni vele. Hallgasd meg. Ne magyarázkodj. Csak legyél ott.

Másnap reggel vittem neki egy könyvet – azt a regényt, amit gyerekkorában annyira szeretett. Letettem az ágyára.

– Emlékszel erre? – kérdeztem halkan.

Emese rám nézett. Egy pillanatra mintha meglágyult volna a tekintete.

– Ezt anya olvasta fel nekem minden este…

– Én is olvashatnék neked… ha szeretnéd – mondtam bizonytalanul.

Nem válaszolt, de nem is utasított el. Aznap este elkezdtem olvasni neki. Az első oldalak után síri csend volt a szobában. Aztán egyszer csak megszólalt:

– Miért most jut eszedbe apa lenni?

– Mert rájöttem, mennyire hiányzol… És mennyire elrontottam mindent.

– Nem tudom, lehet-e ezt helyrehozni – mondta halkan.

– Megpróbálhatom?

Néhány hét telt el így: olvastam neki, beszélgettünk apróságokról – az egyetemi tanulmányairól, barátairól, arról, hogy mennyire fél attól, hogy nem tud majd újra járni rendesen. Egyik este megkérdezte:

– Te félsz?

– Igen – válaszoltam őszintén. – Félek attól, hogy örökre elveszítelek.

Aztán egyszer csak nevetett egy aprót.

– Akkor legalább ebben hasonlítunk.

A rehabilitáció nehéz volt. Emese sokszor kiborult. Volt, hogy rám ordított:

– Hagyj békén! Nem akarom, hogy itt legyél! Hol voltál eddig?

Máskor csak sírt és azt mondta:

– Félek…

Ilyenkor csak leültem mellé és fogtam a kezét. Nem szóltam semmit. Csak ott voltam.

Zsuzsa is gyakran bejárt hozzánk. Néha hármasban ültünk a kórteremben és próbáltunk úgy tenni, mintha minden rendben lenne. De mindannyian tudtuk: ez már sosem lesz ugyanaz a család.

Egyik nap Emese megkérdezte:

– Miért hagytad el anyát?

Sokáig hallgattam. Aztán azt mondtam:

– Gyáva voltam. Menekültem a problémák elől. Azt hittem, ha dolgozom és pénzt keresek, azzal mindent megoldok… De közben elvesztettem titeket.

Emese csak bólintott.

A kórházból való hazatérés után is folytattuk a beszélgetéseket. Néha együtt főztünk vacsorát – ügyetlenül ugyan, de nevettünk rajta. Máskor sétáltunk egyet a parkban; Emese lassan haladt mankóval, de minden lépésért megküzdött.

Egy este azt mondta:

– Talán egyszer megbocsátok neked… De még nem most.

Elmosolyodtam.

– Nem várom el tőled… Csak szeretném tudni, hogy itt vagyok neked. Most már tényleg itt vagyok.

Azóta is minden nap harcolok azért, hogy jobb apa legyek. Hogy ne csak jelen legyek az életében, hanem tényleg része is legyek annak.

Néha azon gondolkodom: vajon hányan járnak még hozzám hasonló cipőben? Hány apa veszi észre túl későn, hogy mit veszített? Vajon lehet-e igazán jóvátenni a múlt hibáit? Vagy csak annyit tehetünk: minden nap újra próbálkozunk?