Egy anya futása: Amikor a focipályán minden megváltozik

– Levente! Állj meg! – kiáltottam torkom szakadtából, miközben a nap égette a hátamat és a szurkolók döbbent arca között futottam. A fiam, az én örökmozgó, két és fél éves kisfiam, egy pillanat alatt kiszabadult a kezem közül, és már ott szaladt a focipálya közepén, ahol a tizenhatosnál épp támadást vezetett a helyi csapat. A játékosok is megtorpantak, néhányan mosolyogtak, de a bíró arca vörös volt a dühtől.

– Asszonyom, ezt nem lehet! – szólt rám egy idősebb férfi, miközben én már Levente után kaptam. Felkaptam őt, szorosan magamhoz öleltem, és próbáltam elnézést kérni mindenkitől. A nézők között voltak, akik nevetve tapsoltak, mások fejcsóválva néztek rám. Egy fiatal srác pedig elővette a telefonját és mindent rögzített.

Otthon azt hittem, vége az egésznek. Leventét lefürdettem, vacsorát készítettem, és próbáltam elfelejteni a szégyent. De másnap reggelre már több száz üzenet várt rám a Facebookon. A videó felkerült egy népszerű magyar oldalra: „Anya berohan a pályára – ilyenek vagyunk mi magyarok!” A kommentek között voltak kedvesek is: „Milyen aranyos kisfiú!”, de sokan támadtak: „Miért nem figyelsz jobban a gyerekedre?”, „Ezért tart itt az ország!”

A férjem, Gábor, este fáradtan ért haza a műszakból. – Mi ez az egész? – kérdezte idegesen, amikor meglátta a telefonján az értesítéseket. – Nem tudsz egy pillanatra sem figyelni rá? – csattant fel.

– Gábor, csak egy pillanatra fordultam el… – próbáltam magyarázkodni.

– Mindig csak egy pillanat! – vágott vissza. – És most mindenki rajtunk nevet!

A vita hetekig húzódott. Anyósom is felhívott: – Régen nem volt ilyen! Mi mindig tudtuk, hol vannak a gyerekek. Talán kevesebbet kéne a telefonodat nyomkodni.

Nem értették meg, mennyire nehéz egyedül helytállni. Gábor sokat dolgozik, anyám beteges, az óvodába még nem vették fel Leventét. Egész nap vele vagyok, próbálok mindent megadni neki, de néha elfáradok. Néha csak egy percre szeretnék levegőt venni.

A barátnőm, Zsuzsa próbált vigasztalni: – Ne törődj velük! Minden anyával előfordulhat ilyen. De amikor az utcán is felismertek és összesúgtak mögöttem, úgy éreztem, mintha mindenki engem figyelne.

Egyik este Levente odabújt hozzám: – Anya, focizhatok holnap is? – kérdezte ártatlanul.

– Persze, kicsim – suttogtam –, de csak ha fogod a kezem.

Azóta is gyakran visszanézem azt a videót. Látom magam kívülről: egy kétségbeesett anya fut a gyermeke után. Vajon tényleg hibáztam? Vagy csak ember vagyok?

Az internet népe gyorsan ítélkezik. De ki látja azt a rengeteg álmatlan éjszakát, az aggódást, amikor Levente beteg lesz? Ki érzi át azt a félelmet, hogy valamit rosszul csinálok?

A családunkban is feszültség lett ebből. Gábor hetekig kerülte velem a beszélgetést. Anyósom minden alkalommal megjegyzést tett. Egyedül Zsuzsa állt mellettem.

Egy vasárnap délután végül leültünk Gáborral beszélgetni.

– Sajnálom – mondta halkan –, csak féltelek titeket. De nekem is nehéz.

– Tudom – válaszoltam –, de nekem is szükségem van támogatásra. Nem vagyok tökéletes.

Azóta próbálunk jobban odafigyelni egymásra. Leventét beírattuk egy bölcsődébe heti két napra, hogy legyen egy kis időm magamra is.

De még mindig bennem van a félelem: vajon mit gondolnak rólam mások? Vajon tényleg ennyire rossz anya vagyok?

Ti mit tennétek a helyemben? Tényleg ilyen könnyű ítélkezni mások felett? Vagy mindannyian csak próbálunk túlélni ebben a zűrzavaros világban?