Dávid titkos végrendelete: Árulás vagy félreértés?

„És a gyerekek mindig ott lesznek neked, sosem maradsz otthon nélkül” – mondta Dávid, miközben a konyhaasztalnál ülve megszorította a kezem. Akkor még nem tudtam, hogy ezek lesznek az utolsó szavai, amikben hinni akartam. Most, hogy az eső kopog az ablakon, és Dávid már nincs többé, csak ezek a szavak visszhangzanak bennem újra és újra.

A temetés utáni napokban mindenki jött-ment a lakásban. A gyerekeink, Anna és Gergő, próbálták tartani bennem a lelket. Anyósom, Ilona néni, csak sóhajtozott és a fejét csóválta. „Erősnek kell lenned, Klári” – mondta. De én csak ültem a kanapén, néztem a régi családi fotókat, és próbáltam elhinni, hogy ez tényleg megtörtént.

Aztán egy hét múlva megjelent egy ügyvéd. Egy fiatal nő, Kiss Emese. „Klára asszony, Dávid úr végrendeletet hagyott maga után. Szeretném, ha mindannyian jelen lennének az olvasásán.” A szívem összeszorult. Tudtam, hogy Dávid mindig mindent elrendezett előre – de valahogy azt hittem, ebben nem lesz meglepetés.

Az ügyvédnő hangja halkan csengett a nappaliban: „Dávid úr úgy rendelkezett, hogy a ház teljes egészében Anna és Gergő nevén maradjon. Klára asszony számára életjáradékot biztosítanak, de tulajdonjogot nem.”

Először azt hittem, rosszul hallok. „Ez valami tévedés” – suttogtam. Anna rám nézett könnyes szemmel: „Anya, biztos vagyok benne, hogy apa csak jót akart.” Gergő viszont már dühösen pattant fel: „Ez nem lehet igaz! Apa mindig azt mondta, hogy anya biztonságban lesz!”

Aznap este órákig forgolódtam az ágyban. Próbáltam visszaemlékezni minden apró jelre, minden félmondatra. Vajon Dávid tényleg nem bízott bennem? Vagy csak félreértett valamit? Emlékszem, mennyit veszekedtünk az utóbbi években a pénz miatt. A vállalkozása egyszer majdnem csődbe ment, én pedig ragaszkodtam hozzá, hogy ne adjuk el a házat. Talán akkor döntött így? Vagy valaki befolyásolta?

Másnap reggel Anna bejött hozzám a konyhába. „Anya, beszélhetnénk?” Leült mellém és megfogta a kezem. „Nem tudom, miért döntött így apa. De mi soha nem dobnánk ki téged innen.” Próbáltam mosolyogni, de csak sírás lett belőle.

A következő hetekben minden megváltozott. Ilona néni egyre gyakrabban szólt be: „Látod Klári, ezért kell mindig mindent előre elrendezni.” Gergő pedig egyre többet vitatkozott Annával arról, hogy mi legyen a házzal. „El kellene adni és elosztani a pénzt” – mondta Gergő. Anna viszont ragaszkodott hozzá: „Ez anya otthona!”

Egyik este Gergő részegen jött haza. „Tudod anya, apa mindig azt mondta nekem gyerekkoromban, hogy te vagy az élete szerelme. Akkor most miért csinálta ezt?” Nem tudtam válaszolni.

Elkezdtem kutatni Dávid papírjai között. Egy régi naplóban találtam egy bejegyzést: „Ha velem történik valami, szeretném, ha Klári biztonságban lenne – de félek attól is, hogy ha minden az ő nevén van, a rokonai rábeszélik valamire.” Ekkor eszembe jutottak anyám testvérei – akik mindig pénzt kértek tőlünk.

A családi ebédek feszültté váltak. Anna próbált békét teremteni: „Apa biztosan csak óvni akart minket.” Gergő viszont egyre inkább úgy érezte, hogy őt is becsapták: „Mi lesz most velünk? Ha anya egyszer meghal, mi lesz a házzal?”

Egy este leültem Annával és Gergővel. „Gyerekek – én sem értem pontosan apa döntését. De szeretném, ha tudnátok: én nem haragszom rátok. És nem akarom, hogy ez tönkretegye a kapcsolatunkat.” Anna sírva ölelt át. Gergő csak bólintott.

Azóta eltelt fél év. Még mindig ugyanabban a házban élek – de már soha nem érzem magam igazán otthon benne. Néha azon gondolkodom: vajon Dávid tényleg meg akart védeni engem? Vagy csak félt attól, hogy elveszíti azt, amit együtt építettünk?

Most itt ülök az ablak előtt és nézem az esőt. Vajon lehet-e újra bízni azokban, akiket szeretünk? Vagy örökre ott marad egy repedés minden kapcsolatban?

Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen titkot?