Csend az ablak mögött – Egy magyar anya története a veszteségről és újrakezdésről

– Miért nem szólsz már hozzám? – szakad ki belőlem, miközben a konyhaasztalra borulok. A hangom elhal, mintha a falak nyelnék el, mintha az egész lakás csak arra lenne berendezkedve, hogy visszhangozza a csendet. Az ablakon túl szürke, budapesti reggel, az utcán egy kukásautó zörög, de idebent csak én vagyok és a hiány.

A nevem Szilvia. Negyvenhárom éves vagyok, egykor kétgyermekes anya, ma már csak egy. A fiam, Gergő, két éve halt meg egy autóbalesetben. Azóta minden napom ugyanúgy indul: felébredek, próbálok nem sírni, próbálok nem gondolni rá – de minden tárgy, minden mozdulat visszaránt. A férjem, Laci, már hónapok óta külön alszik. A lányom, Dóri, tizennyolc évesen inkább a barátainál húzza meg magát, mintsem itthon nézze végig az anyja szétesését.

– Anya, hagyd már abba! – csattan fel Dóri egy este, amikor megint Gergő fényképét simogatom a hűtőn. – Nem csak neked fáj! Nekem is hiányzik! De te… te mintha csak ő lett volna az egész világ!

Nem tudok mit mondani. Csak nézem őt, ahogy remeg a szája széle, ahogy dühösen törli le a könnyeit. Laci a háttérben áll, karba tett kézzel. Nem szól közbe. Már hónapok óta nem szól közbe semmibe.

A családunk széthullott. Anyám szerint túl sokat siratom Gergőt, apám szerint túl keveset törődöm Dórival. A testvérem, Judit, egyszerűen nem érti: – Szilvi, muszáj lenne dolgoznod! Nem maradhatsz örökké ebben az állapotban! – mondja a telefonba. – Az élet megy tovább.

De hogyan megy tovább? Hogyan lehet továbbmenni ott, ahol minden reggel ugyanaz a csend fogad? Ahol minden este ugyanaz a rémálom tér vissza: Gergő nevetve fut felém az iskolakapunál, aztán hirtelen eltűnik.

Egyik reggel mégis történik valami. A postaládában egy képeslapot találok: „Gondolunk rád – az osztálytársak.” Gergő volt osztályfőnöke írta alá. A hátoldalon egy közös fotó: Gergő középen, vigyorogva, karját két barátja vállán pihenteti.

Valami megmozdul bennem. Először csak annyi, hogy leülök a konyhaasztalhoz és előveszem a régi naplómat. Írni kezdek. Először csak néhány sort: „Ma is fáj. Ma is hiányzik.” De aztán jönnek az emlékek: Gergő első biciklije, ahogy együtt nevettünk a Margitszigeten, ahogy Dóri féltékenyen nézte őt kiskorában.

Aztán csöngetnek. Judit áll az ajtóban.

– Bejöhetek? – kérdezi halkan.
– Persze – motyogom.
– Hoztam neked valamit.
Egy tálca friss pogácsa. Mint gyerekkorunkban.

Leülünk egymással szemben. Sokáig hallgatunk.
– Szilvi… – kezdi végül Judit –, tudom, hogy soha nem lesz már olyan minden, mint régen. De Dóri… ő is elveszíthet téged. Nem akarom ezt mondani, de látod magad? Mióta Gergő meghalt… mintha te is eltűntél volna.

A pogácsa illata összeszorítja a torkomat.
– Nem tudom hogyan kell továbbmenni – suttogom.
– Senki sem tudja – feleli Judit –, de muszáj próbálkozni.

Aznap este Dóri később jön haza. Csendben leveti a cipőjét, nem néz rám. Aztán mégis megáll az ajtóban.
– Anya… beszélhetnénk?
Bólintok.
– Szeretném, ha elmennél velem pszichológushoz. Együtt. Nekem is nehéz. Félek attól, hogy egyszer csak teljesen elveszítelek.

Sírva fakadok. Dóri átölel – először mióta Gergő meghalt.

A következő hetek lassan telnek. Elmegyünk együtt a rendelőbe Zuglóba. A váróban más anyák ülnek gyerekekkel; egyikük rám mosolyog, mintha tudná, mit érzek. A pszichológus, Dr. Farkas Eszter kedves és türelmes. Először csak hallgat minket; aztán kérdezget: milyen volt Gergő? Milyen most Dórival? Mitől félek legjobban?

Azt mondja: „A gyász nem múlik el attól, hogy eltemetjük magunkban. Meg kell tanulni együtt élni vele.”

Laci eleinte nem akar jönni velünk. Egy este azonban veszekedés tör ki köztünk:
– Neked könnyű! – vágom hozzá dühösen. – Te legalább dolgozol! Neked van mivel elfoglalnod magad!
– Te meg csak sajnáltatod magad! – csattan vissza Laci. – És közben észre sem veszed, hogy lassan mindent elveszítesz!

Aznap éjjel nem alszom. Hajnalban Laci leül mellém az ágy szélére.
– Sajnálom – mondja halkan –, én sem tudom feldolgozni ezt az egészet.
Először öleljük meg egymást hónapok óta.

A család lassan kezd újra egymásra találni. Nem leszünk már ugyanazok – ezt mindannyian tudjuk –, de legalább próbálkozunk.

Egy nap Dóri bejelenti:
– Felvettek az ELTE-re! Magyar szakra!
Örülök neki – igazán örülök –, de közben összeszorul a szívem: Gergő sosem fogja megtudni.

Anyámék eljönnek vasárnap ebédre; apám hozza a kedvenc süteményemet. Az asztal körül ülünk mindannyian; hiányzik egy szék, de most először érzem úgy: talán lehet még boldogság ebben a házban.

Judit egyszer csak feláll:
– Mondhatok valamit? Szerintem Gergő azt akarná, hogy éljünk tovább. Hogy ne csak sírjunk utána.
Csend lesz; mindenki bólint.

Az ablakon túl kisüt a nap; a csend most már nem fojtogató, inkább békés.

Este lefekszem; előveszem Gergő fényképét és megsimogatom.
– Hiányzol – suttogom –, de most már próbálok élni is.

Vajon tényleg lehet újrakezdeni ekkora veszteség után? Vagy örökre bennünk marad a hiány? Ti mit gondoltok erről?