Családi kötelékek csapdájában: Egy házasság határán

– Nem bírom tovább, Zoli! – csattantam fel egy szombat reggelen, miközben a konyhában a mosogatórongyot facsartam. A kezem remegett, a könnyeim belepotyogtak a mosogatólébe. Zoli csak ült az asztalnál, bámulta a telefonját, mintha nem is hallotta volna, amit mondtam.

– Mi bajod van már megint, Éva? – kérdezte fáradtan, anélkül hogy rám nézett volna.

– Hat éve csinálom ezt! Hat éve! – emeltem fel a hangom. – A te nagymamádat ápolom, főzök rá, mosok rá, miközben az anyád külföldön él, és csak pénzt küld haza. És te? Te csak nézed! Soha nem kérdezed meg, hogy bírom-e még!

A szívem hevesen vert. Minden nap ugyanaz: reggel hatkor keltem, hogy megfürdessem a nagymamát, beadjam a gyógyszereit, aztán főztem, takarítottam, közben a kisfiunkat, Marcellt is elláttam. Zoli dolgozott ugyan, de amikor hazajött, csak leült a tévé elé vagy a telefonját nyomkodta. Az anyóssal havonta egyszer beszéltünk videóhívásban; mindig mosolygott, és azt mondta: „Éva, olyan hálás vagyok neked! Nélküled nem tudnám ezt megoldani.” De soha nem kérdezte meg, hogy én mit érzek.

Egyik este Marcell lázasan sírt az ágyban. A nagymama is elesett a fürdőszobában. Zoli épp focimeccset nézett. Egyedül cipeltem vissza az ágyba a nagymamát, miközben Marcell után sírtam. Akkor éreztem először: ez így nem mehet tovább.

A következő héten anyósom hazajött látogatóba. Hozott csokoládét Marcellnek, parfümöt nekem. Leültünk a nappaliban.

– Éva, olyan ügyes vagy! – mondta mosolyogva. – Tudod, mennyire hálás vagyok neked?

– Nem érzem magam ügyesnek – válaszoltam halkan. – Fáradt vagyok.

Anyósom arca megkeményedett.

– Tudod, Éva, mindannyiunknak megvan a maga keresztje. Nekem is nehéz volt kimenni Németországba dolgozni. De hát valakinek pénzt kell keresni.

– De én nem ezt vállaltam! – törtek ki belőlem a szavak. – Én nem gondozónőnek jöttem ebbe a családba!

Zoli csak ült mellettem némán. Nem állt mellém.

Aznap este összevesztünk. Zoli azt mondta: „Anyám mindent értünk tesz! Te meg csak panaszkodsz!”

Napokig nem beszéltünk egymással rendesen. A feszültség tapintható volt. Marcell is érezte; egyre többet sírt éjszaka.

Egyik délután, amikor Marcell az óvodában volt, leültem a nagymama ágya mellé.

– Tudja, mama – kezdtem halkan –, én már nem bírom ezt sokáig.

A nagymama rám nézett fáradt szemével.

– Édes lányom, ne hagyd magad! Az én időmben is sokszor kihasználták az embert. De te fiatal vagy még…

Aznap este felhívtam anyámat.

– Anya, én el akarok válni – suttogtam sírva.

– Gondold át jól, Évikém – mondta anya aggódva. – De ha így érzed… mindig hazajöhetsz.

A következő napokban minden mozdulatomat figyelte Zoli és az anyósa is. Mintha érezték volna, hogy valami megváltozott bennem. Egy este Zoli odajött hozzám.

– Tényleg el akarsz válni? – kérdezte halkan.

– Nem tudom… De így nem bírom tovább. Nem érzem magam társnak ebben a házasságban. Csak egy cseléd vagyok.

Zoli először nézett rám igazán őszintén hosszú idő óta.

– Sajnálom… Nem vettem észre, mennyire szenvedsz.

De már késő volt. A bizalom megingott. Az anyósom másnap újra elutazott Németországba; csak egy cetlit hagyott az asztalon: „Köszönöm mindent.” Semmi több.

Hetekig őrlődtem. Marcell miatt maradjak? Vagy lépjek ki ebből a mérgező körből?

Egyik este Marcell odabújt hozzám:

– Anya, ugye nem mész el?

A szívem majd megszakadt.

Most itt ülök a sötét konyhában, és azon gondolkodom: vajon tényleg ennyit ér egy nő ebben az országban? Hogy mindig csak adjon, de soha ne kapjon vissza semmit? Vajon hányan érzik még így magukat Magyarországon? Ti mit tennétek a helyemben?