Barátság próbája: Amikor a vendég otthonossá válik
– Már megint nem mosogattál el, Zsuzsa! – csattantam fel, miközben a konyhapultnál álltam, és a tegnap esti vacsora maradékait kapargattam le a tányérokról. A hangom élesebben csengett, mint szerettem volna, de napok óta gyűlt bennem a feszültség.
Zsuzsa az ajtófélfának dőlve nézett rám, szeme alatt sötét karikák, hajában ősz szálak. – Bocsánat, Eszter, tényleg elfelejtettem. Egész nap csak állásokat néztem, aztán megint hívott az ügyvédem…
Sóhajtottam. Tudtam, min megy keresztül. Harminc éve vagyunk barátnők, együtt nőttünk fel a panelházak között Újpesten. Együtt sírtunk az első szerelmek után, együtt izgultunk az érettségin, együtt álmodoztunk arról, hogy egyszer majd mindketten boldogok leszünk. Aztán Zsuzsa elköltözött Debrecenbe, férjhez ment, gyerekei lettek. Én maradtam Budapesten, tanár lettem, férjhez mentem, de a kapcsolatunk sosem szakadt meg.
Amikor két hónapja felhívott sírva, hogy a férje elhagyta egy fiatalabb nőért, és nincs hová mennie, nem gondolkodtam. – Gyere hozzám, ameddig csak kell! – mondtam neki. Akkor még nem tudtam, hogy ezzel nemcsak neki nyitok új fejezetet az életében, hanem magamnak is.
Az első hetekben minden rendben volt. Esténként borozgattunk a konyhában, nosztalgiáztunk, nevettünk a régi történeteken. De ahogy teltek a napok, Zsuzsa egyre inkább belekényelmesedett a helyzetbe. Reggelente későn kelt fel, egész nap pizsamában mászkált, a házimunka rám maradt. A hűtőből eltűntek a kedvenc joghurtjaim, a fürdőszobában mindig vizes volt a padló.
A fiam, Bence is szóvá tette egyszer: – Anya, meddig marad még Zsuzsa néni? Már alig férünk el a lakásban…
Próbáltam türelmes lenni. Hiszen barátok vagyunk! De egyre gyakrabban éreztem magam úgy, mint egy cseléd a saját otthonomban. Egy este aztán betelt a pohár.
– Zsuzsa, beszélnünk kell – mondtam határozottan.
Ő leült velem szemben az asztalhoz. – Tudom, hogy terhedre vagyok – mondta halkan.
– Nem erről van szó… Csak… Olyan érzésem van, mintha már nem is én laknék itt. Minden megváltozott. Nem találom a helyem.
Zsuzsa szeme megtelt könnyel. – Sajnálom. Nem akartam… Csak annyira elveszettnek érzem magam. Nincs munkám, nincs otthonom… Csak te vagy nekem.
Megfogtam a kezét. – Értem én. De nekem is szükségem van egy kis térre. Ez így nem mehet tovább.
Másnap Zsuzsa egész nap nem szólt hozzám. Este hallottam, ahogy telefonál az anyjával: – Igen, anya… Eszter is nehezen viseli már… Talán tényleg vissza kellene mennem hozzátok vidékre…
A következő héten csendes háború dúlt köztünk. Ő kerülte a szemkontaktust, én pedig bűntudattal kevertem a levest. Egy este aztán váratlanul hazajött Bence egy rossz jeggyel. – Anya, segítesz tanulni? – kérdezte.
Leültem mellé a kanapéra, de közben hallottam Zsuzsa halk sírását a szobájából. Két tűz közé kerültem: segíteni akartam neki is és a fiamnak is, de úgy éreztem, mindkettőjüknek kevés vagyok.
Egy hét múlva Zsuzsa bejelentette: – Holnap elmegyek anyámhoz Szolnokra. Köszönöm mindent.
Nem tudtam mit mondani. Csak álltam ott némán, miközben ő pakolta össze a bőröndjét. Amikor becsukódott mögötte az ajtó, üresség maradt utána – és egy csomó kimondatlan szó.
Azóta is gyakran gondolok rá: vajon jól tettem? Lehet-e határt szabni egy barátságnak anélkül, hogy elveszítenénk egymást? Vagy néha muszáj önmagunkat választani?
Ti mit tennétek az én helyemben? Hol húznátok meg a határt segítés és önfeladás között?