Bánom, hogy elhagytam a feleségemet a szeretőmért – Egy férfi vallomása a megbánásról és a második esély hiányáról

– Kérlek, Éva, ne zárj ki az életedből! – zokogtam térden állva a nappalinkban, miközben a gyerekeim döbbenten néztek rám az ajtóból. Éva arca kőkemény volt, szemeiben csak fáradtságot és csalódottságot láttam. – Nem tudok többé bízni benned, Tamás. Elmentél, amikor a legnagyobb szükségem lett volna rád. Most már késő.

Ez a jelenet újra és újra lejátszódik a fejemben, mintha valami rossz álom lenne. De nem álom – ez az én valóságom. Az én hibám. Az én döntésem következménye.

Évával az egyetemen ismerkedtünk meg, mindketten magyar szakosok voltunk az ELTE-n. Ő volt az első lány, akivel igazán mélyen beszélgettem az élet nagy dolgairól. Együtt béreltünk egy apró albérletet Zuglóban, ahol esténként egymás karjában álmodtunk arról, hogy egyszer majd lesz egy saját házunk, gyerekeink, és boldogok leszünk. A diploma után összeházasodtunk – nem volt nagy esküvő, csak szűk családi körben, de nekünk az is tökéletes volt.

Az élet persze nem volt könnyű. Mindketten dolgoztunk, hogy megéljünk: Éva tanított egy általános iskolában, én pedig egy könyvelőirodában kezdtem. Mindig arról álmodoztam, hogy egyszer saját vállalkozásom lesz. Éva hitt bennem akkor is, amikor én már majdnem feladtam. Volt olyan hónap, amikor csak krumplilevesen éltünk, de soha nem panaszkodott.

Aztán megszületett Bence fiunk, majd két évvel később Anna lányunk. A lakásunk kicsi volt, de tele szeretettel. Éva minden nap főzött, tanult a gyerekekkel, és még engem is támogatott a vállalkozásomban. Végül sikerült: megnyitottam a saját könyvelőirodámat a belvárosban. Anyagilag is jobban mentünk, végre elköltözhettünk egy nagyobb lakásba Újbudán.

Akkoriban kezdődött minden. A sikerrel együtt jött a stressz is: hosszú munkaórák, ügyfelek problémái, folyamatos megfelelési kényszer. Egyre kevesebb időt töltöttem otthon. Éva próbált beszélni velem, de én mindig csak fáradt voltam vagy ideges. Egyik este azt mondta: „Tamás, félek, hogy elveszítelek.” Akkor csak legyintettem.

Aztán megjelent Nóra az irodában – fiatalabb volt nálam tíz évvel, energikus és csinos. Először csak munkáról beszélgettünk, aztán egyre többet nevettünk együtt. Nóra csodálta bennem azt az ambíciót és céltudatosságot, amit Éva már megszokottnak vett. Egy este együtt maradtunk bent dolgozni – és megtörtént az első csók.

Hazudtam Évának hónapokon át. Minden este bűntudattal feküdtem le mellé az ágyba. Azt hittem, majd elmúlik – de nem múlt el. Egyre inkább Nórához húzott a szívem. Végül bevallottam Évának mindent.

– Miért? – kérdezte sírva. – Mit rontottam el?
– Nem te rontottad el… én vagyok a hibás – mondtam akkor is, de tudtam, hogy ezzel nem segítek rajta.

Elköltöztem Nórához. A gyerekek hetekig nem beszéltek velem. Éva összetört – láttam rajta minden találkozáskor. Nóra mellett eleinte minden új és izgalmas volt: utaztunk, éttermekbe jártunk, végre nem kellett aggódnom semmi miatt… De valami hiányzott. Az otthon melege, Éva mosolya reggelente, Bence viccei vacsora közben.

Nóra idővel egyre többet követelt: több figyelmet, több pénzt, több elismerést. Egyre gyakrabban veszekedtünk apróságokon is. Egy este Nóra azt mondta: „Nem vagy már ugyanaz az ember.” Akkor jöttem rá: tényleg nem vagyok.

Éva közben új életet kezdett: visszament tanítani teljes állásban, Bencét fociedzésre hordta, Annával kézműveskedett esténként. Egy nap megláttam őket a játszótéren nevetni – nélkülem.

A magány lassan felemésztett. Próbáltam visszaszerezni Évát: virágot vittem neki munkahelyére, hosszú leveleket írtam neki arról, mennyire megbántam mindent. Egyik este elmentem hozzájuk – ott álltam az ajtóban remegő kézzel.

– Kérlek… csak adj még egy esélyt! – könyörögtem.
– Tamás… – nézett rám könnyes szemmel –, te már választottál.

Azóta is minden nap bánom a döntésemet. A gyerekeim lassan elfogadták a helyzetet, de soha nem lesz már olyan a kapcsolatunk, mint régen. Éva boldogabb nélkülem – ezt látom rajta minden alkalommal.

Most itt ülök egy üres lakásban, és csak egy kérdés zakatol bennem újra meg újra:

Vajon tényleg megérte mindent feladni egy pillanatnyi szenvedélyért? Ha visszaforgathatnám az időt… ti mit tennétek a helyemben?