Bábovka a hűtőben: Amikor a család bezárja az ajtót
– Anya, biztos, hogy jó ötlet bemenni? – kérdezte halkan Luca, miközben a lépcsőházban álltunk, kezemben a még langyos bábovkával. A sütemény illata keveredett a félelemmel, ami a gyomromban kavargott. A kulcsot forgattam a zárban, de a kezem remegett.
– Muszáj, Luca. Ma van a nagymamád születésnapja – próbáltam magabiztosnak tűnni, de a hangom elárult. Tudtam, hogy anyám nem vár minket örömmel. Az elmúlt két évben alig beszéltünk. Azóta, hogy elváltam Gábortól, mintha megszűntem volna létezni számukra. A családi csoportból is kivettek. De most… most hátha más lesz.
Beléptünk. A nappaliban már ott ült mindenki: anyám, apám, a húgom, Zsófi és a férje, Tamás. A kis unokaöcsém, Marci éppen egy autóval játszott a szőnyegen. Egy pillanatra mindenki elhallgatott.
– Szia, anya! Boldog születésnapot! – próbáltam mosolyogni, miközben letettem a bábovkát az asztalra.
Anyám csak biccentett.
– Köszönöm. – A hangja száraz volt, mint a tavalyi kenyér.
Luca zavartan nézett rám. Senki nem mozdult. Zsófi végül megszólalt:
– Hozol egy szeletet? – kérdezte anyámat.
– Majd később – felelte anyám, és visszafordult az ablakhoz.
A levegő megfagyott. Apám újságot olvasott, mintha ott sem lennénk. Tamás a telefonját nyomkodta. Marci rám sem nézett.
Leültem Lucával az asztalhoz. Próbáltam beszélgetést kezdeményezni:
– Hogy van az új munkahelyed, Zsófi?
– Jól – felelte kurtán. – Sokat dolgozom.
– És Marci? Sokat nőtt!
– Igen – mondta Tamás anélkül, hogy rám nézett volna.
A bábovka ott állt érintetlenül a hűtő tetején. Luca rám nézett: „Miért nem esznek belőle?”
Aztán anyám felállt:
– Kimegyek egy kicsit a kertbe.
Ahogy becsukta maga mögött az ajtót, Zsófi odasúgta:
– Nem kellett volna jönnöd. Anyának ez most túl sok.
– Miért? Csak szerettem volna együtt lenni veletek…
Zsófi vállat vont:
– Mióta elváltál, minden más lett. Anyu szerint szégyent hoztál ránk.
A szavak úgy csaptak arcon, mint egy jeges zuhany. Luca megszorította a kezemet.
– De hát… én csak boldog akartam lenni – suttogtam.
Tamás felnézett:
– Itt nem erről van szó. Itt arról van szó, hogy anyád szerint mindent elrontottál.
Felálltam. A bábovka még mindig ott volt, senki nem nyúlt hozzá. Úgy éreztem magam, mint egy betolakodó a saját családomban.
Kimentem anyám után a kertbe. Ott állt a rózsabokrok mellett, hátat fordítva nekem.
– Anya… kérlek… beszélj velem! – szóltam utána.
Sokáig hallgatott. Végül megszólalt:
– Nem tudom elfogadni, amit tettél. Az én időmben nem váltak el csak úgy az emberek. Mit gondolnak most rólunk a szomszédok? Az egész falu beszél rólad!
– De anya… én szenvedtem Gábor mellett! Nem akartam Lucának azt az életet! Miért fontosabb neked mások véleménye, mint a saját lányod boldogsága?
Anyám megrázta a fejét:
– Nem érted ezt meg…
Könnyek szöktek a szemembe.
– Akkor legalább Lucát szeresd! Ő nem tehet semmiről!
Anyám csak állt némán. Végül visszamentem Lucához. Ő már kabátban várt.
– Menjünk haza, anya – mondta halkan.
Elindultunk. A bábovka ott maradt érintetlenül a hűtő tetején.
Aznap este otthon Luca odabújt hozzám:
– Anya… ugye mi mindig szeretni fogjuk egymást?
Megöleltem.
– Mindig, kicsim. Mindig.
De ahogy néztem az ablakon át az éjszakába, csak egy kérdés visszhangzott bennem: Vajon tényleg lehet újrakezdeni ott, ahol minden ajtó bezárult? Vagy örökre kívülálló maradok azok között is, akikhez tartozni szeretnék?