„Azt mondta, szégyen, hogy ilyen családból jövök” – Egy barátság vége vagy újrakezdése?
– Hallottad, mit mondott a múltkor az anyja? – suttogta Zsófi, miközben a folyosón álltak, azt hitték, senki sem hallja őket. – Komolyan, én nem is értem, hogy lehet valaki ilyen családból normális…
A szívem hevesen vert, ahogy ott álltam a terem ajtaja mögött. Nem akartam hallgatózni, csak elfelejtettem a kabátomat, és visszamentem érte. Aztán meghallottam Zsófi hangját – azét a lányét, akit a legjobb barátomnak hittem. Aztán ott volt még Petra is, aki csak nevetett hozzá.
– Szerintem is ciki – mondta Petra. – Az apja mindig olyan furán néz ki, mintha sose lenne pénzük.
A kezem ökölbe szorult. Azt hittem, rosszul hallok. Az én családomról beszéltek. Az anyámról, aki minden nap hajnalban kel, hogy időben beérjen a kórházba dolgozni. Az apámról, aki kétkezi munkásként tartja el a családot. Nem vagyunk gazdagok, de sosem szégyelltem őket.
Mégis, ahogy ott álltam, mintha hirtelen minden bizonytalanná vált volna. Vajon tényleg olyan furcsák vagyunk? Tényleg szégyenkeznem kellene miattuk? És Zsófi… Hogy mondhat ilyet az, akinek mindent elmondtam az elmúlt években?
Aznap délután nem szóltam hozzájuk. Hazafelé menet végig az járt a fejemben, hogy mit tegyek. Elmondjam anyának? Kérdezzem meg Zsófit? Vagy csak nyeljem le az egészet?
Otthon anyám rögtön észrevette, hogy valami nincs rendben.
– Mi történt, Lilla? – kérdezte halkan.
– Semmi – ráztam meg a fejem, de éreztem, hogy könny szökik a szemembe.
– Tudod, hogy bármit elmondhatsz nekem – simogatta meg a hátamat.
Végül kibukott belőlem minden. Elmondtam neki mindent: mit hallottam, hogyan éreztem magam, és mennyire fájt Zsófi árulása.
Anyám csak csendben hallgatott. Aztán azt mondta:
– Tudod, Lilla, az emberek néha olyat mondanak, amit később megbánnak. De az is lehet, hogy tényleg így gondolja. Neked kell eldöntened, hogy ezek után akarsz-e még barátkozni vele.
Aznap este alig aludtam. Folyton az járt a fejemben: vajon én is mondtam már valaha ilyet másról? Vajon Zsófi tényleg ennyire lenézi a családomat? És ha igen, akkor eddig miért tett úgy, mintha szeretne minket?
Másnap reggel Zsófi már várt rám az iskola előtt.
– Szia! – mosolygott rám. – Mi van veled? Tegnap olyan furcsa voltál.
Nem bírtam tovább magamban tartani.
– Hallottam, amit mondtál rólam és a családomról – vágtam a szemébe.
Zsófi arca elsápadt.
– Én… Lilla… nem úgy gondoltam… csak…
– Csak mit? – kérdeztem remegő hangon. – Csak vicceltél? Csak menőzni akartál Petrának?
Zsófi zavartan lesütötte a szemét.
– Sajnálom. Tényleg nem gondoltam komolyan… Csak néha olyan ciki nekem is…
Ez volt az a pillanat, amikor rájöttem: nem csak rólam van szó. Zsófi is bizonytalan volt magában. Talán azért mondott ilyet, mert ő is félt attól, hogy kilóg a sorból. De attól még fájt.
– Tudod mit? – mondtam halkan. – Nekem fontosabb a családom annál, hogy szégyelljem őket. Ha te ezt nem érted meg… akkor talán nem is vagyunk igazi barátok.
Otthagytam őt az iskolaudvaron. Egész nap furcsán éreztem magam: egyszerre voltam dühös és szomorú. Hiányzott Zsófi társasága, de nem tudtam megbocsátani neki.
A következő napokban Petra próbált közeledni hozzám.
– Ne haragudj már! – mondta egyszer szünetben. – Tudod, milyen Zsófi… néha túlzásba viszi. De amúgy tök jófej vagy!
Nem válaszoltam neki. Úgy éreztem, most egyedül kell lennem.
Otthon apám is észrevette, hogy valami bánt.
– Lilla, tudod… amikor én voltam fiatal, engem is csúfoltak azért, mert apám buszsofőr volt. De sosem szégyelltem őt. Az emberek mindig találnak valamit, amin nevethetnek vagy lenézhetnek másokat. A lényeg az, hogy te tudd: értékes vagy így is.
Apám szavai segítettek egy kicsit. De még mindig ott volt bennem a kérdés: vajon tényleg el kell engednem Zsófit? Vagy adjak neki még egy esélyt?
Egy hét telt el így. Aztán egy délután Zsófi becsöngetett hozzánk. Anyám nyitott ajtót.
– Lilla itthon van? – kérdezte félénken.
Anyám beengedte. Zsófi leült velem szemben az asztalhoz.
– Sokat gondolkodtam azon, amit mondtál – kezdte halkan. – Rájöttem, hogy igazad van. Nagyon megbántottalak… és nem csak téged, hanem a családodat is. Nem tudom jóvátenni… de szeretném megpróbálni.
Sokáig csak néztem rá. Láttam rajta az őszinte bűntudatot.
– Nem lesz könnyű – mondtam végül –, de ha tényleg komolyan gondolod… talán újra tudunk kezdeni.
Azóta eltelt pár hónap. Zsófi tényleg megváltozott: többször átjött hozzánk beszélgetni anyámmal és apámmal is. Már nem szégyelli magát mellettünk – sőt, büszke rájuk.
De bennem még mindig ott motoszkál a kérdés: vajon tényleg képesek vagyunk megbocsátani azoknak, akik egyszer már hátba szúrtak minket? Ti mit tennétek a helyemben?