„Azt hitték, hogy nekik adom a lakásomat” – Egy családi árulás története

– Nem hiszem el, hogy ezt kéred tőlem, anya! – kiáltottam a telefonba, miközben a tenyerem remegett az idegességtől. A nappalimban ültem, a régi, örökölt kanapén, amit még nagymamám hagyott rám. A lakás minden sarka az emlékeimet őrizte – és most azt várták tőlem, hogy mindezt csak úgy odaadjam.

Anyám hangja megtört volt a vonal túlsó végén. – Kicsim, kérlek… Zsolték nagyon nehéz helyzetben vannak. Tudod, mennyire szeretném, ha mindenki boldog lenne. Azt mondta a sógornőd, hogy te úgyis egyedül vagy, neked nem kell ekkora lakás…

A szívem összeszorult. Zsolt az öcsém volt, mindig is közel álltunk egymáshoz. De mióta feleségül vette Andreát, minden megváltozott. Andrea sosem nézett rám igazán családtagként – inkább vetélytársat látott bennem. Amióta megtudta, hogy nagymama rám hagyta ezt a kétszobás lakást Zuglóban, mintha csak azt várta volna, mikor mondom le róla az ő javukra.

Az első években próbáltam jó testvér lenni. Meghívtam őket vacsorára, segítettem költözni, amikor albérletből albérletbe vándoroltak. Andrea mindig panaszkodott: „Bezzeg neked minden az öledbe hullott.” Egyszer még azt is megjegyezte: „Ha igazán szereted Zsoltot, segítenél neki.” Akkor még csak nevettem rajta.

Most viszont anyám sírása már nem volt vicces. – Anya, nekem is ez az otthonom! – próbáltam magyarázni. – Tudod jól, mennyit dolgoztam azért, hogy rendbe hozzam ezt a lakást. Nem csak úgy kaptam: nagyi rám bízta, mert tudta, hogy megbecsülöm.

Anyám csak hüppögött. – Andrea azt mondja, te önző vagy…

Ekkor éreztem először azt az égető dühöt. Hogy lehet valaki ilyen? Hogy lehet valaki ennyire követelőző? Zsolt sosem beszélt velem erről személyesen – mindig Andreát küldte előre. Mintha ő maga is szégyellte volna ezt az egészet.

Aznap este órákig forgolódtam az ágyban. Eszembe jutottak gyerekkorunk karácsonyai: Zsolttal együtt díszítettük a fát, anyu sütijét majszoltuk. Akkor még nem voltak titkok és elvárások. Most viszont úgy éreztem magam, mintha egy idegenekből álló családba csöppentem volna.

Másnap Zsolt hívott. Hangja feszülten csengett:
– Szia, Nóri… beszélhetünk?
– Persze – feleltem hűvösen.
– Nézd… Andrea tényleg nagyon szeretne már egy saját otthont. Neked úgyis ott van a jó állásod, bármikor bérelhetsz máshol…
– Zsolt! – vágtam közbe. – Ez nem ilyen egyszerű! Ez az én otthonom! Miért gondoljátok, hogy csak úgy lemondok róla?
– Mert család vagyunk… – suttogta.
– Pont ezért fáj ennyire – mondtam halkan.

A következő hetekben minden találkozás kínossá vált. Anyám kerülte a tekintetem; Andrea látványosan sértődött volt; Zsolt pedig egyre inkább eltávolodott tőlem. A családi ebédeken feszengve ültem az asztalnál, miközben Andrea célzásokat tett: „Jó lenne már végre megállapodni valahol…”

Egyik este váratlanul becsöngettek hozzám. Andrea állt az ajtóban.
– Beszélhetünk? – kérdezte hidegen.
Beengedtem.
– Nézd – kezdte –, én nem akarok veszekedni. De szerintem igazságtalan, hogy neked mindened megvan, miközben mi szenvedünk. Ha tényleg szereted a testvéredet…
– Elég volt! – csattantam fel. – Nem fogom odaadni nektek a lakást! Dolgozzatok meg érte ti is! Én sem kaptam ingyen semmit: éveken át güriztem két munkahelyen, hogy felújítsam ezt a helyet!
Andrea arca eltorzult a dühtől.
– Majd meglátjuk… – sziszegte és kiviharzott.

Másnap anyám újra hívott. Már nem sírt – rideg volt és távolságtartó.
– Nagyon csalódtam benned – mondta. – Azt hittem, összetartunk.
Letettem a telefont és zokogtam. Úgy éreztem magam, mint egy áruló.

Hónapok teltek el így: feszültségben, magányban. A barátaim próbáltak vigasztalni: „Nóri, ne hagyd magad zsarolni!” De én csak azt éreztem: elveszítettem a családomat egy lakás miatt.

Aztán egy nap Zsolt keresett meg újra. Egyedül jött.
– Sajnálom – mondta csendesen. – Nem akartalak sarokba szorítani… Csak… Andrea annyira ráfeszült erre az egészre…
– És te? Te mit akarsz? – kérdeztem könnyes szemmel.
Zsolt vállat vont.
– Csak békét.

Azóta sem lett minden rendben köztünk. Anyám még mindig haragszik rám; Andrea szóba sem áll velem; Zsolttal ritkán beszélünk. De legalább tudom: kiálltam magamért.

Néha azon gondolkodom: vajon tényleg önző vagyok? Vagy csak végre megtanultam nemet mondani? Ti mit tennétek a helyemben?