Az öcsém esküvője és a családi ház árnyéka: Egy testvér vallomása

– Nem érdekel, Anna! Jogom van hozzá! – kiabálta Gergő, miközben az asztalra csapott. Anyám arca elsápadt, apám csak némán bámult maga elé. Én pedig ott ültem, 28 évesen, és úgy éreztem, mintha egy idegen családjában lennék.

Gergő mindig is makacs volt, de most valami megtört benne. Amióta bejelentette, hogy feleségül veszi Petrát – akit alig ismertünk –, minden megváltozott. Azt hittem, majd elmúlik ez a fellángolás, de nem így lett. Az esküvő után egy hónappal már albérletben laktak Zuglóban, és minden hétvégén panaszkodtak: drága a rezsi, kevés a pénz, Gergő nem talál rendes munkát.

Aztán jött a fordulat: Gergő közölte, hogy szeretné a részét a szülői házból. „Ez így igazságos!” – mondta. „Neked is lesz majd lakásod, nekem is kell valami!” Próbáltam nyugodt maradni.

– Gergő, ez a ház még anyáéké. Nem örököltük meg! – válaszoltam halkan.

– De nekem most van szükségem rá! – vágott vissza. – Vagy eladjátok, vagy kifizettek!

Anyám sírva fakadt. Apám felállt az asztaltól és kiment a kertbe. Én ott maradtam az öcsémmel szemben, és hirtelen minden gyerekkori emlékünk eszembe jutott: amikor együtt bicikliztünk a Duna-parton, amikor titokban csokit loptunk a spájzból. Most viszont úgy éreztem, mintha egy idegen ülne velem szemben.

Aznap este anyám bejött a szobámba.

– Anna, nem tudom mit tegyünk – suttogta. – Nem akarom eladni a házat. Ez az otthonunk.

– Tudom, anya – öleltem át. – De Gergő most nem hallgat ránk.

Másnap Gergő újra előállt az ötlettel. Petra is vele jött.

– Nézd, Anna – kezdte Petra –, mi csak egy kis segítséget kérünk. Nem akarunk mindent elvenni.

– De hát ez nem így működik! – fakadtam ki. – Ez nem csak pénz kérdése! Ez a családunk!

Petra rám nézett, mintha nem értené. Talán tényleg nem értette. Ők ketten egyre jobban elszigetelődtek tőlünk. Gergő már alig jött haza, csak akkor jelent meg, ha pénzről volt szó.

Egy este apám leült mellém.

– Anna, lehet, hogy el kell adnunk a házat – mondta fáradtan. – Nem akarom, hogy Gergő végleg eltávolodjon tőlünk.

– És mi lesz veletek? Hova mentek? – kérdeztem döbbenten.

– Talán veszünk egy kisebb lakást. Neked úgyis lesz saját életed.

Nem tudtam mit mondani. Egész éjjel forgolódtam. Vajon tényleg ennyit ér egy testvér? Egy ház ára?

A következő héten Gergő ügyvédet hozott magával. A családi ebéd helyett most hivatalos hangulat uralkodott.

– Szeretném tisztázni a jogi helyzetet – mondta az ügyvéd. – Gergő jogosult az örökségre.

Anyám sírt. Apám némán bólintott. Én pedig úgy éreztem, mintha valaki kitépte volna a szívemet.

Azóta minden nap egyre nehezebb. A családunk darabokra hullik. Gergővel alig beszélünk. Anyám depressziós lett, apám bezárkózott magába.

Néha azon gondolkodom: vajon tényleg megérte mindez? Egy házért feláldozni mindent?

Ti mit tennétek a helyemben? Meddig tart ki a testvéri szeretet, ha a pénz mindent felülír?