Az idegen asszony titka – Egy esős reggel, ami mindent megváltoztatott

– Ne hagyjon itt, kérem… – suttogta az idős asszony, miközben remegő kezével kapaszkodott a karomba. A hideg eső átáztatta a kabátomat, de nem törődtem vele. Körülöttünk emberek siettek el, mintha láthatatlanok lennénk. Egy pillanatra elöntött a düh: miért nem áll meg senki? Miért csak én? De aztán lehajoltam hozzá, és óvatosan felsegítettem a vizes járdáról.

– Jól van? – kérdeztem aggódva, miközben próbáltam kitalálni, hová vihetném. – Hívjak mentőt?

– Nem… csak… csak egy padra ültessen le, kérem – lihegte. Átkaroltam, és együtt botorkáltunk a közeli buszmegálló padjához. A nő ruhája kopott volt, cipője átázott. Arca ismerősnek tűnt, de nem tudtam hová tenni.

– Hogy hívják? – kérdeztem, miközben elővettem egy zsebkendőt, hogy letöröljem az arcáról az esőt.

– Ilona… – mondta halkan. – Köszönöm, hogy segített. Nem mindenki ilyen manapság.

A nevét hallva valami megmozdult bennem, de elhessegettem a gondolatot. Ilona… annyi Ilona van Budapesten. Megvártam vele a buszt, és csak akkor indultam tovább, amikor biztos voltam benne, hogy jobban van. Egész nap nem tudtam kiverni a fejemből az arcát.

Este otthon anyám épp teát főzött. – Ma valami furcsa történt – kezdtem el mesélni. – Segítettem egy idős asszonynak az utcán. Ilonának hívják…

Anyám keze megállt a levegőben. Az arca elsápadt. – Milyen Ilona? – kérdezte rekedten.

– Nem tudom… magasabb, vékony, ősz haja van…

Anyám leült az asztalhoz, mintha hirtelen elfogyott volna az ereje. – Lehetetlen… De mondd csak, nem volt rajta egy régi bross? Egy arany színű?

– De igen! Pont azt néztem, milyen szép…

Anyám szeme megtelt könnyel. – Az az asszony… ő volt az, aki miatt elveszítettem a munkámat tizenöt éve. A főnököm felesége volt. Rágalmazott engem, aztán kirúgtak. Miatta kellett mindent elölről kezdenünk.

A levegő megfagyott közöttünk. Hirtelen minden emlék visszatért: az üres hűtőszekrények, a költözések, anyám sírása éjszakánként. Mindig azt mondta, hogy egyszer majd megbocsát annak az asszonynak, de sosem hittem el igazán.

Aznap este nem tudtam aludni. Kavarogtak bennem az érzések: harag, értetlenség, bűntudat. Segítettem valakinek, aki tönkretette a családomat? Vagy csak egy idős nőt láttam, aki elesett és segítségre szorult?

Másnap reggel újra találkoztam Ilonával a buszmegállóban. Megismert és rám mosolygott.

– Maga olyan kedves volt tegnap… Ritka az ilyen fiatalok között.

Nem bírtam ki: – Ismeri véletlenül Nagy Máriát? – kérdeztem halkan.

Ilona arca megfeszült. – Ismerem… vagyis ismertem. Rég volt már.

– Ő az édesanyám.

Ilona szeme megtelt könnyel. – Tudom… Annyiszor akartam bocsánatot kérni tőle… De sosem volt bátorságom.

Ott álltunk ketten a szürke reggelben: én, aki segítettem neki, és ő, aki miatt annyi mindent elveszítettünk. Hirtelen minden egyszerűnek tűnt: csak emberek vagyunk hibákkal és fájdalmakkal.

– Szeretnék beszélni vele – mondta Ilona halkan. – Talán most már késő…

Hazamentem és mindent elmondtam anyámnak. Először nemet mondott: – Nem akarom újra felidézni azt az időszakot! De aztán láttam rajta: talán neki is szüksége van erre a találkozásra.

Egy hét múlva Ilona ott ült nálunk a konyhában. Anyám mereven nézte őt.

– Miért tette? – kérdezte végül anyám remegő hangon.

Ilona sírni kezdett. – Féltékeny voltam magára… A férjem mindig magát dicsérte. Buta voltam és gyenge. Azt hittem, ha eltávolítom magát onnan, jobb lesz nekem is… De csak rosszabb lett minden.

Anyám sokáig hallgatott. Aztán lassan megszorította Ilona kezét.

– Sok év telt el… Talán most már mindketten továbbléphetünk.

Ilona hálásan nézett rá, majd rám pillantott: – Maga jobb ember nálam. Köszönöm.

Azóta gyakran gondolok arra a reggelre. Vajon mindig képesek vagyunk megbocsátani? Vagy csak akkor sikerülhet, ha végre szembenézünk egymással és önmagunkkal is?

Ti mit tennétek a helyemben? Meg tudtatok volna bocsátani annak az embernek, aki tönkretette a családotokat?