Az erdőn túl: Bence útja a kitaszítottságtól az elfogadásig

– Nézd már, itt jön az erdőlakó! – harsogta Gergő, amikor beléptem a tanterembe. A többiek nevetése visszhangzott a falak között, mintha minden egyes hang egy újabb követ dobott volna rám. A hátizsákom szíja a tenyerembe vágott, ahogy próbáltam nem észrevenni a gúnyos pillantásokat. Még mindig éreztem a fenyőgyanta illatát a ruhámon, hiába mostam ki háromszor is előző este.

Az anyám azt mondta reggel: „Bence, most már itt az ideje, hogy megmutasd, ki vagy valójában.” De ki vagyok én? Egy fiú, aki tíz évig az erdő szélén élt, ahol a madarak voltak a barátai, és a patak csobogása altatta el esténként. Most pedig itt vagyok, egy panelrengeteg közepén, ahol mindenki ugyanúgy öltözik, ugyanazokat a szavakat használja, és ahol az erdő csendje csak egy távoli emlék.

Az első szünetben Gergő odalépett hozzám. – Te tényleg fát vágsz otthon? – kérdezte gúnyosan. – Vagy inkább farkasokkal alszol?

Nem válaszoltam. Azt hittem, ha csendben maradok, békén hagynak. De nem így történt. Aznap délután már az egész iskola tudta, hogy „az új fiú az erdőből jött”. A tanárok is furcsán néztek rám. Különösen Tóth tanár úr, aki mindig megjegyezte: „Bence, nálatok biztosan másképp tanítják ezt az erdőben.”

Otthon sem volt könnyebb. Anyám fáradtan ült a konyhaasztalnál, kezében egy bögre teával. – Meg kell szoknod, fiam – mondta halkan. – Itt mások a szabályok.

De én nem akartam megszokni. Hiányzott az erdő. Hiányzott apám is, aki három éve halt meg egy fakitermelés közben. Azóta minden megváltozott. Anyám eladta a házat, és beköltöztünk ebbe a szürke lakótelepi lakásba. Az erdő helyett most csak beton és zaj vett körül.

Egyik este, amikor már azt hittem, senki sem figyel rám, hallottam, ahogy anyám telefonál:
– Nem tudom, mit csináljak vele, Zsuzsa. Bence nem találja a helyét. Mindig csak az erdőről beszél…

A könnyeim hangtalanul folytak végig az arcomon. Úgy éreztem, senki sem ért meg.

Aztán egy nap történt valami váratlan. Az osztályban projektet kaptunk: készítsünk bemutatót Magyarország természeti kincseiről. Mindenki sóhajtozott, de én éreztem, hogy most végre megmutathatom magam.

Amikor előadtam a prezentációmat az erdők élővilágáról, először csend lett. Mutattam képeket a régi házunkról, az öreg tölgyfáról és arról a rókáról is, akit egyszer megmentettem. A hangom remegett ugyan, de amikor befejeztem, néhányan tapsoltak.

A szünetben odajött hozzám Dóri.
– Nagyon tetszett, amit mondtál – mosolygott rám félénken. – Én is szeretek kirándulni…

Ez volt az első alkalom hónapok óta, hogy valaki kedves volt hozzám.

A következő hetekben lassan változni kezdtek a dolgok. Gergő ugyan még mindig beszúrt néhány gúnyos megjegyzést („Na mi van, Bence? Ma is mókust reggeliztél?”), de már nem nevetett vele mindenki. Dóri gyakran mellém ült matekórán, és egyszer meghívott magukhoz is hétvégére.

Otthon anyám is észrevette a változást.
– Látod? Mondtam én, hogy menni fog! – ölelt át egy este.

De nem volt minden ilyen egyszerű. Egyik nap Dóri anyukája félrehívott:
– Bence aranyos fiú… de talán jobb lenne, ha inkább más barátokat keresne magának. Tudod… olyanokat, akik jobban illenek ide.

Ez nagyon fájt. Újra úgy éreztem magam, mint az első napon: idegenként ebben a világban.

Mégis volt valami bennem, ami nem hagyta annyiban. Elhatároztam, hogy nem adom fel. Elkezdtem részt venni az iskolai természetjáró szakkörön. Ott végre olyan emberekkel találkoztam, akik értékelték azt, amit tudok: hogyan kell tüzet rakni esőben; melyik madár milyen hangot ad; hogyan lehet nyomokat olvasni a sárban.

Az év végén én szervezhettem meg az osztály kirándulását a Pilisbe. Gergő is ott volt – és amikor eltévedtünk egy ösvénynél, ő kérdezte meg tőlem:
– Bence… szerinted merre menjünk?

Akkor először éreztem azt, hogy elfogadnak.

Most itt ülök a szobámban – már nem érzem az erdő illatát minden nap –, de tudom: amit ott tanultam, örökre velem marad.

Vajon tényleg csak akkor lehetünk önmagunk, ha mások elfogadnak? Vagy elég az is, ha mi magunk hiszünk abban, akik vagyunk?