Az égből érkezett üzenet: Egy szívszorító felfedezés a kertben
– Anya, nézd! Valami van a bokorban! – kiáltott fel a fiam, Bence, miközben az ablakon át bámulta a vihar utáni kertet.
A szívem összeszorult. Már napok óta csak árnyéka voltam önmagamnak, mióta apa elment. Nem halt meg, csak egyszerűen úgy döntött, hogy elég volt ebből az életből, ebből a családból. Azóta minden reggel úgy ébredtem, mintha egy hatalmas kő nehezedne a mellkasomra. Bence viszont még mindig reménykedett – vagy csak nem értette igazán, mi történt.
Kimentem vele a kertbe. A fű még nedves volt, a levegőben ott lebegett a friss eső illata. A bokorban tényleg ott volt valami: egy piros lufi, aminek a madzagja belegabalyodott az ágakba. Bence izgatottan kapta ki, én pedig csak álltam mellette, és próbáltam nem gondolni arra, mennyire hiányzik apa.
A lufira egy cetli volt kötözve. „Ha ezt megtalálod, kérlek, gondolj rám egy pillanatra. Szeretettel: Zsófi” – állt rajta gyerekes betűkkel.
– Ki az a Zsófi? – kérdezte Bence.
– Nem tudom, kicsim – feleltem halkan, de közben valami furcsa érzés kezdett el motoszkálni bennem. Vajon miért küld valaki üzenetet az égbe? És miért pont hozzánk sodorta a szél?
Aznap este sokáig forgolódtam az ágyban. A gondolataim vissza-visszatértek Zsófi üzenetéhez. Vajon ő is elvesztett valakit? Vagy csak magányos? Vagy talán reménykedik valamiben, amiben én már nem tudok?
Másnap reggel Bence ragaszkodott hozzá, hogy válaszoljunk Zsófinak. – Anya, írjunk neki! Hátha örülne neki! – mondta olyan lelkesedéssel, amit már rég nem láttam rajta.
Elővettem egy papírt, és leírtam: „Kedves Zsófi! Megtaláltuk a lufidat Budapesten. Remélem, jól vagy. Mi is sokat gondolunk valakire, aki már nincs velünk. Üdvözlettel: Bence és Éva.”
Bence ragaszkodott hozzá, hogy új lufit vegyünk, és arra kössük rá az üzenetet. A boltban a pénztáros néni furcsán nézett ránk, amikor elmondtuk, mire kell a lufi.
– Hát ilyenek ezek a mai gyerekek – mondta mosolyogva –, mindig hisznek a csodákban.
Hazafelé menet Bence megkérdezte:
– Anya, szerinted apa is kapott már ilyen üzenetet?
Nem tudtam mit mondani. Csak megszorítottam a kezét.
A következő napokban minden reggel kinéztem az ablakon, hátha történik valami csoda. De csak az üres kert nézett vissza rám.
Egy hét múlva levelet kaptunk. Egy kézzel írt boríték volt, rajta nagy betűkkel: „Évának és Bencének”. A szívem hevesen vert, amikor kibontottam.
„Kedves Éva és Bence! Nagyon meghatódtam az üzenetetek olvasásakor. Az én nagymamám nemrég halt meg, és nagyon hiányzik. Ezért küldtem neki üzenetet az égbe. Jó tudni, hogy vannak még emberek, akik törődnek mások érzéseivel. Köszönöm nektek! Szeretettel: Zsófi (10 éves)”
Bence boldogan ugrált körülöttem.
– Látod anya? Mégis vannak csodák!
Én pedig csak ültem ott a konyhaasztalnál, és sírtam. Nem tudom pontosan miért – talán mert rájöttem: nem vagyok egyedül a fájdalmammal. Talán mert valaki más is ugyanúgy szenvedett, mint én.
Aznap este elővettem egy régi fényképet apáról. Bence odabújt hozzám.
– Szerinted apa visszajön?
– Nem tudom, kicsim – suttogtam –, de azt hiszem, mindig szeretni fog minket.
Aztán együtt írtunk még egy levelet Zsófinak. Megosztottuk vele a történetünket: hogyan ment el apa egyik napról a másikra, és mennyire hiányzik nekünk. Zsófi válaszolt: „Éva néni, Bence! A nagymamám azt mondta mindig: ha nagyon hiányzik valaki, nézz fel az égre! Ott biztosan gondol rád.”
Azóta minden este kinézek az ablakon. Néha látok egy-egy lufit elszállni a város felett – talán más is üzen valakinek odafent.
A kertünkben már nem csak fájdalmat érzek, hanem reményt is. Mert tudom: bármilyen nehéz is az élet, mindig van valaki, aki megérti a fájdalmunkat.
Vajon tényleg eljutnak ezek az üzenetek az égbe? Vagy csak nekünk segítenek túlélni a veszteséget? Ti mit gondoltok erről?