Az apám árnyékában – Egy magyar fiú vallomása

– Nem vagyok hős, anya! – ordítottam, miközben a konyhaasztalra csaptam. A porcelán bögre megremegett, a benne lévő kávé kilöttyent a terítőre. Anyám, Ilona, csak állt velem szemben, karba tett kézzel, a szeme sarkában könnyek csillogtak. – Nem kérem, hogy hős legyél, csak… csak értsd meg, mennyit jelentett nekünk az apád! – suttogta.

A panelház harmadik emeletén, egy szürke novemberi estén történt mindez, amikor már napok óta feszültség vibrált közöttünk. Apám, László, tizenöt éve halt meg egy tűzesetben – tűzoltó volt, és mindenki hősként emlegette. Azóta minden családi ebéd, minden ünnep, minden veszekedés róla szólt. Mintha az ő emléke lenne a harmadik lakó a lakásban.

Gyerekkoromban büszke voltam rá. Az óvodában mindig azt mondtam: „Az én apukám tűzoltó! Megmentette a fél várost!” Aztán ahogy nőttem, rájöttem, hogy ez az árnyék rám nehezedik. Mindenki azt várta tőlem, hogy legalább olyan bátor legyek, mint ő. De én féltem a magasságtól. A tűztől is. És főleg attól, hogy sosem leszek elég jó.

A gimnáziumban már nem beszéltem róla. Ha valaki kérdezte, mit csinált az apám, csak annyit mondtam: „Meghalt.” Anyám persze nem hagyta annyiban. Minden évfordulón gyertyát gyújtottunk, minden karácsonykor előkerült a régi egyenruhája. – Nézd csak, Gergő – mutatta nekem –, ebben mentette ki azt a kisfiút a lángok közül! – És én csak bólintottam, miközben belül ordítani akartam: „Miért nem lehet végre rólam is szó?”

Aztán jött az egyetem. Budapestre költöztem, albérletbe három másik sráccal. Ott végre senki sem tudta, ki volt az apám. Lehettem egyszerűen Gergő – nem hős fia, nem áldozat, csak egy átlagos srác. De anyám minden hétvégén hívott: – Mikor jössz haza? – kérdezte. – Nem tudom – feleltem mindig. Aztán egyszer csak kibukott belőle: – Nem szégyelled magad? Apád biztosan nem így viselkedett volna!

Ez volt az a pillanat, amikor először igazán megharagudtam rá. – Honnan tudod? Talán ő is csak ember volt! Talán félt! Talán nem akart meghalni! – kiabáltam a telefonba. Anyám sírt. Én letettem.

Azóta hónapokig nem beszéltünk rendesen. A testvérem, Zsófi próbált közvetíteni köztünk. – Gergő, anya csak aggódik érted – mondta egy kávézóban ülve. – Tudom, de nem akarom többé apát játszani! Nem akarok hős lenni! – fakadtam ki.

Aztán tavaly karácsonykor minden megváltozott. Hazamentem vidékre, anyám főztje illatozott a konyhában. Zsófi már ott volt a férjével és a kisfiával, Marci ötévesen épp az asztal alatt bújt el egy plüssmackóval. Anyám rám nézett: – Segítesz behozni a fát? – kérdezte csendesen.

Kimentünk a fáskamrához. Hideg volt és sötét. Ahogy pakoltuk befelé a hasábokat, egyszer csak megszólalt: – Tudod, Gergő… néha azt kívánom, bárcsak ne lett volna ennyire bátor az apád.

Megálltam egy pillanatra. – Hogy érted ezt?
– Ha akkor nem rohan be abba a házba… talán még most is itt lenne velünk. De ő nem tudott más lenni. Mindig mindenkin segíteni akart.
– És te? Te is ezt várod tőlem?
– Nem tudom… talán csak azt szeretném, ha boldog lennél.

Ez volt az első alkalom, hogy anyám bevallotta: neki is fáj ez az egész hősiesség-dolog. Hogy ő is elveszített valakit emiatt.

Aznap este sokáig beszélgettünk. Elmesélte, mennyire félt attól, hogy én is elveszek valahol útközben – nem fizikailag, hanem lelkileg. Hogy sosem találom meg önmagam.

A következő hónapokban próbáltam újraépíteni magam. Elmentem pszichológushoz is – ezt persze anyámnak nem mondtam el rögtön. Ott jöttem rá: egész életemben mások elvárásainak akartam megfelelni.

Egy este aztán felhívtam anyámat.
– Anya… szeretlek téged. De kérlek, engedd meg nekem, hogy saját magam legyek.
– Próbálkozom… de nehéz.
– Nekem is nehéz.

Azt hiszem, ez volt az első őszinte beszélgetésünk apám halála óta.

Most harmincéves vagyok. Nem lettem tűzoltó. Egy könyvesboltban dolgozom Zuglóban; szeretek emberekkel beszélgetni, ajánlani nekik könyveket. Néha bejönnek régi tűzoltók is – ilyenkor összeszorul a gyomrom. De már nem érzem azt a bénító szégyent vagy dühöt.

Anyám néha még mindig előveszi apám fényképét. De már nem mondja: „Bárcsak olyan lennél…” Inkább azt kérdezi: „Jól vagy?”

A múlt hónapban Marci odasúgta nekem: – Gergő bácsi, te vagy a legjobb bácsi a világon! – És én először éreztem azt: talán mégis lehet valaki hős anélkül is, hogy lángok közé rohanna.

Most már tudom: az igazi bátorság néha abban rejlik, hogy kimondjuk: elég volt az elvárásokból.

Ti mit gondoltok? Lehet-e valaki hős anélkül is, hogy feláldozná magát? Vagy örökre az apáink árnyékában kell élnünk?