Az apám árnyéka – Egy doboznyi igazság a múltból

– Miért nem mondtad el soha az igazat, anya? – kiáltottam a szoba csendjébe, miközben a kezem remegett a sárgult borítékok között. A hangom visszhangzott a régi lakásban, ahol minden bútor, minden repedés a falon az elmúlt évek súlyát hordozta. Anyám már nem válaszolhatott – néhány hete temettük el, és most rám maradt minden: a lakás, a bútorok, a múlt.

Aznap reggel csak rendet akartam rakni. Egy szürke, esős hétfő volt, amikor az embernek nincs kedve semmihez, csak túl akar lenni mindenen. A szekrény mélyén találtam rá arra a poros kartondobozra. Először csak félretettem volna, de valami furcsa nosztalgia fogott el, ahogy megéreztem a régi papír illatát. Kinyitottam.

A doboz tele volt levelekkel – mindegyik ugyanazzal a kézírással címezve: „Kedves Zsuzsa!” Az első pillanatban nem is értettem, ki írhatta őket anyámnak. Aztán megláttam az aláírást: „Szeretettel, István.” Az apám neve. Az az ember, akiről egész életemben azt hittem, hogy elhagyott minket, amikor még kicsi voltam.

A gyomrom összeszorult. Anyám mindig azt mondta: „Apád nem volt képes felelősséget vállalni. Elment, mert könnyebb volt neki nélküled.” Gyűlöltem érte az apámat. Minden gyereknapon, minden karácsonykor, amikor mások apukája ott volt az ünnepségen, én csak egy üres széket néztem. És most itt voltak ezek a levelek.

Az elsőt remegő kézzel bontottam fel. „Drága Zsuzsa! Kérlek, engedd meg, hogy láthassam a lányomat…” – olvastam hangosan, mintha valaki másnak olvasnám fel. A könnyek végigfolytak az arcomon. A levelekben apám könyörgött anyámnak, hogy hadd találkozzon velem. Ígérte, hogy megváltozott, hogy dolgozik, hogy mindent megtesz értünk. Anyám válaszai sehol.

Egyre mélyebbre ástam magam a múltban. Volt ott egy fénykép is: apám fiatalon, mellettem egy játszótéren. Nem emlékeztem erre a napra. A hátoldalán anyám kézírása: „Anna és István – 1995 nyara.” Hirtelen minden emlék összekeveredett bennem: az üres ígéretek, amiket anyám mondott; a haragom; és most ez a végtelen űr.

Nem bírtam tovább egyedül lenni. Felhívtam a nagynénémet, Marikát.
– Marika néni, tudtál erről? – kérdeztem sírva.
– Anna… – hallottam a vonal túlsó végén a sóhajtását. – Anyád nagyon félt attól, hogy elveszíthet téged. István hibázott, de próbált visszajönni… Zsuzsa nem engedte neki.
– Miért? Miért nem mondta el nekem?
– Mert azt hitte, így véd meg téged. De tudod… néha a szeretet is lehet önző.

Letettem a telefont. Dühös voltam anyámra – és magamra is. Hogy lehettem ennyire vak? Miért hittem el mindent kérdés nélkül?

Aznap este elővettem az összes levelet és sorban elolvastam őket. Apám minden évben írt: születésnapomra, karácsonyra, még akkor is, amikor már tudta, hogy anyám sosem adja oda nekem ezeket a sorokat. Volt egy levél, amit különösen nehéz volt olvasni:

„Kedves Anna! Ma van a tizedik születésnapod. Nem tudom, emlékszel-e még rám… De szeretném tudni, hogy boldog vagy-e. Szeretlek. Apád.”

Összetörtem. Hirtelen rájöttem: egész életemben egy hazugságban éltem. Nem az apám hagyott el engem – hanem anyám választotta azt, hogy nélküle nőjek fel.

Másnap reggel eldöntöttem: megkeresem apámat. Az interneten próbáltam rákeresni – semmi eredmény. Felhívtam régi ismerősöket; egyikük sem tudott róla semmit. Már majdnem feladtam, amikor egy régi barátja azt mondta:
– István vidékre költözött évekkel ezelőtt. Egy kis faluban él Békés megyében.

Féltem elindulni – de muszáj volt megtudnom az igazat.

A vonat ablakából néztem a tájat: sárga repceföldek, rozoga házak, poros utcák. A falu kicsi volt; mindenki ismert mindenkit. Megkérdeztem egy idős nénit:
– István bácsit keresem.
– Ott lakik a templom mögött – mutatott egy kis ház felé.

A szívem majd kiugrott a helyéről, amikor bekopogtam.
Az ajtó lassan nyílt ki. Egy ősz hajú férfi állt előttem – fáradt szemekkel nézett rám.
– Segíthetek? – kérdezte halkan.
– Én… Anna vagyok – mondtam remegő hangon.
Egy pillanatig némán nézett rám, aztán könnyek jelentek meg a szemében.
– Anna… te vagy az? – suttogta.

Nem tudtam megszólalni; csak bólintottam.
Ő átölelt – először éreztem azt az ölelést, amit egész életemben hiányoltam.

Sokáig csak ültünk egymás mellett csendben. Aztán elkezdett mesélni: hogyan próbált visszatérni hozzánk; hogyan könyörgött anyámnak; hogyan adta fel végül, amikor látta, hogy nincs remény.
– Sosem hagytalak el téged szívből – mondta halkan. – Mindig szerettelek.

Hazafelé menet azon gondolkodtam: vajon hányan élnek még hazugságban? Hány gyerek nő fel úgy, hogy nem ismeri az igazságot?

Most már csak egy kérdés maradt bennem:

„Mi lett volna, ha anyám bátorabb? Ha én bátrabb vagyok? Vajon tényleg jobb-e néha nem tudni az igazságot?”