Az anyósom öt perc alatt felforgatta az egész napomat – és a házasságomat is
– Miért nem kínáltad meg anyámat legalább egy teával? – csattant fel Gábor, ahogy becsapódott mögötte az ajtó. Még mindig a konyhában álltam, kezemben egy félig elmosott bögrével, és próbáltam összerakni, mi is történt az elmúlt öt percben.
Anyósom, Ilona néni, váratlanul toppant be. Nem szólt előre, csak egyszerűen megjelent, ahogy szokott. Mindig is ilyen volt: hirtelen, kiszámíthatatlan, de valahol mégis szerethető. Amikor megláttam az ajtóban, ösztönösen mosolyogtam rá, de a mosolyom mögött ott bujkált a feszültség. Sosem tudtam igazán feloldódni mellette. Talán azért, mert mindig éreztem, hogy valamiért nem vagyok elég jó a fiának.
– Szia, Ilona néni! – köszöntem neki kissé bizonytalanul.
– Szia, Zsuzsi. Csak egy percre ugrottam be – mondta, miközben végigmérte a nappalit. Láttam rajta, hogy keres valamit, vagy inkább valami hibát.
Leült a kanapéra, és én ott álltam előtte, mint egy vizsgázó diák. Eszembe jutott, hogy megkínálhatnám valamivel, de annyira váratlan volt az egész helyzet, hogy csak hebegtem-habogtam.
– Hogy van Gábor? – kérdezte hirtelen.
– Jól van, dolgozik még – válaszoltam.
Csend lett. Az a fajta csend, ami szinte fojtogató. Ilona néni felállt, körbenézett még egyszer, majd hirtelen így szólt:
– Na, akkor én megyek is. Nem akarok zavarni.
Mire feleszméltem volna, már az ajtóban állt. Még visszanézett rám egy pillanatra – abban a pillantásban benne volt minden kimondatlan szó és régi sérelem –, majd kiviharzott. Az ajtó hangosan becsapódott mögötte.
Ott maradtam egyedül a csendben. A szívem hevesen vert. Tudtam, hogy ebből baj lesz. És nem is tévedtem: alig telt el pár perc, Gábor hazaért és máris számonkért.
– Miért nem kínáltad meg anyámat legalább egy teával? – kérdezte újra, most már halkabban, de annál vádolóbban.
– Nem is volt időm… Olyan gyorsan jött és ment… – próbáltam magyarázkodni.
– Mindig ezt mondod! Sosem próbálsz meg kedves lenni vele! – fakadt ki.
Ekkor tört fel belőlem minden régóta elfojtott érzés.
– Gábor! Évek óta próbálok megfelelni neki! Mindig úgy érzem magam mellette, mintha vizsgáztatna! Soha nem vagyok elég jó neki! – kiáltottam könnyekkel a szememben.
Gábor csak nézett rám döbbenten. Talán most először látta rajtam igazán azt a fájdalmat és bizonytalanságot, amit minden ilyen találkozás után érzek.
– Nem akarok közétek állni… – mondta végül halkan.
– De már rég ott vagy… – suttogtam.
Aznap este nem beszéltünk többet. Ő elvonult a hálóba, én pedig a nappaliban ültem a sötétben. Eszembe jutottak az első közös karácsonyaink, amikor még reménykedtem benne, hogy Ilona néni egyszer majd elfogad. Hogy majd egyszer tényleg család leszek számára is.
De minden alkalommal történt valami apróság: egy félreértett mondat, egy elfelejtett névnap, egy rosszul sikerült sütemény. És Ilona néni sosem felejtett. Mindig magában hordozta ezeket a sérelmeket – és én is magamban hordozom az ő elutasítását.
Másnap reggel Gábor szó nélkül ment el dolgozni. Én egész nap azon gondolkodtam: vajon tényleg én vagyok a hibás? Tényleg ennyire nehéz lenne elfogadni egymást? Vagy csak túl sokat akarunk mindannyian?
Délután csörgött a telefonom. Anyukám hívott.
– Mi baj van, kislányom? Hallom a hangodon…
– Semmi… csak… tudod… Ilona néni tegnap…
Anyukám rögtön értette. Ő is átélte ezt annak idején az én nagymamámmal. Hosszasan beszélgettünk arról, hogy mennyire nehéz megtalálni az egyensúlyt két család között. Hogy mennyi kimondatlan elvárás és régi sérelem húzódik meg minden mosoly mögött.
Este Gábor hazajött. Csendben vacsoráztunk. Aztán egyszer csak megszólalt:
– Sajnálom… Nem akartalak bántani. Csak… nekem is nehéz ez az egész.
– Tudom… De nekünk együtt kellene megoldani, nem egymás ellen – mondtam halkan.
Hosszú csend volt utána. De valami mintha megváltozott volna köztünk. Talán most először éreztük mindketten: nem vagyunk egyedül ebben a harcban.
Azóta is gyakran eszembe jut az a nap. Vajon tényleg annyira fontos egy csésze tea? Vagy inkább arról szól ez az egész, hogy mennyire nehéz kimondani azt: „elfogadlak”? Ti mit gondoltok? Tényleg lehet valaha igazi béke két család között?