Az anyósom nevére kerül a ház? – Egy anya harca a családi bizalomért

– Ezt nem gondolhatjátok komolyan! – csattantam fel, miközben a konyhaasztalnál ültem Nórával és Gergővel. A kezem remegett a teáscsésze felett, ahogy próbáltam visszafogni magam. Nóra zavartan nézett rám, Gergő pedig összeszorított szájjal bámult ki az ablakon.

– Anya, kérlek, ne kezdjük el megint – sóhajtott Nóra. – Ez csak egy papírmunka. Gergő anyukája segít nekünk a hitelben, és ezért az ő nevére kerülne az új lakás. Később majd átírjuk.

– De mi van, ha nem írjátok át? Mi van, ha valami történik? – kérdeztem kétségbeesetten. – Ez nem csak papírmunka! Ez a ti otthonotok lesz, a gyerekeitek otthona!

Gergő végre megszólalt:

– Édesanyám nélkül nem kapnánk meg a hitelt. Neki van elég jövedelme és stabil munkahelye. Ez csak átmeneti megoldás.

A szívem összeszorult. Tudtam, hogy Gergő édesanyja, Ilona mindig is szerette irányítani a dolgokat. Már az esküvő előtt is mindenbe beleszólt: milyen legyen a ruha, hol legyen a lagzi, sőt még abba is, hogy milyen nevet adjanak az első unokámnak. Most pedig az ő nevén lesz az otthonuk?

Aznap este alig tudtam aludni. Folyton azon járt az eszem, hogy mi lesz, ha egyszer Ilona úgy dönt, hogy mégsem írja át a lakást? Vagy ha összevesznek? Vagy ha Gergővel történik valami? Mi lesz akkor Nórával és az unokáimmal?

Másnap reggel felhívtam a legjobb barátnőmet, Marikát.

– Te mit tennél a helyemben? – kérdeztem tőle kétségbeesetten.

– Én biztosan nem hagynám – felelte határozottan. – Ez Magyarországon nem ritka, de mindig csak baj lesz belőle. A végén mindig az anyós jár jól.

A szavai csak még jobban megerősítettek abban, hogy nem engedhetem ezt. De hogyan mondjam el Nórának úgy, hogy ne tűnjek zsarnoknak?

Aznap este vacsorára hívtam őket. Próbáltam nyugodt maradni, de amikor szóba került a lakásvásárlás, újra előtört belőlem az aggodalom.

– Nóra, gondolj bele! Ha egyszer valami történik veletek… vagy Ilonával… akkor mi lesz? Nem akarom, hogy te és a gyerekeid kiszolgáltatottak legyetek!

Nóra szeme könnybe lábadt.

– Anya, kérlek… Nem tudunk mást tenni. A fizetésünk kevés, az árak az egekben vannak. Ha most nem lépünk, sosem lesz saját otthonunk.

Gergő is megszólalt:

– Édesanyám tényleg csak segíteni akar. Megígérte, hogy amint lehet, átírjuk a lakást.

De én már túl sok történetet hallottam arról, hogyan veszítenek el emberek mindent egy ilyen helyzetben. Az én szüleim is így jártak: apám testvére nevén volt a ház, aztán amikor összevesztek, anyámnak és nekem menni kellett. Nem akartam ugyanezt látni Nórával.

Egy hétig nem beszéltünk egymással. Nóra nem hívott, én pedig büszkeségből nem kerestem őt. Aztán egy este váratlanul becsöngetett hozzám.

– Anya… – kezdte halkan –, tudom, hogy félted a családomat. De most tényleg nincs más lehetőségünk. Gergővel mindent megbeszéltünk. Ha egyszer baj lenne, én hozzád jövök vissza. De kérlek, ne haragudj ránk emiatt.

Megöleltem őt. Éreztem, ahogy remeg a vállán a sírás.

– Soha nem haragudnék rád – suttogtam –, csak félek… Félek attól, hogy elveszítesz mindent.

Néhány héttel később megtörtént az adásvétel. Az új lakás valóban Ilona nevére került. Próbáltam elfogadni a helyzetet, de minden alkalommal, amikor meglátogattam őket az új otthonban, fojtogató érzés fogott el.

Egy vasárnap délután Ilona is ott volt náluk. A konyhában találkoztunk össze.

– Tudom ám, hogy mit gondolsz rólam – mondta halkan –, de tényleg csak segíteni akarok nekik.

Ránéztem. Láttam rajta az őszinteséget… vagy legalábbis azt akartam látni.

– Remélem is – feleltem –, mert nekem ők mindennél fontosabbak.

Azóta eltelt fél év. Nóra második gyermeke megszületett. A lakás még mindig Ilona nevén van. Néha azon kapom magam, hogy éjszakánként felriadok: mi lesz velük tíz év múlva? Mi lesz, ha egyszer minden megváltozik?

Vajon túl aggódó vagyok? Vagy tényleg jogosak a félelmeim? Ti mit tennétek a helyemben?