Az anyós nevére írt ház – Egy anya harca a családjáért

– Nem fogom hagyni, hogy ezt megtegyétek! – csattantam fel, miközben a konyhaasztalnál ültem, és remegő kézzel szorítottam a bögrét. A lányom, Dóra, zavartan nézett rám, a hasát simogatta, mintha ezzel is védené a benne növekvő életet. A vejem, Gábor, csak feszülten összeszorította az ajkát.

– Anya, kérlek, ne kezdjük el megint – sóhajtott Dóra. – Ez a mi döntésünk.

– A tiétek? – néztem Gáborra. – Vagy inkább az anyádé? Mert nekem úgy tűnik, ő mozgatja a szálakat.

Gábor felállt, és az ablakhoz lépett. – Az én anyám segített nekünk eddig is. Ő adta az önerőt az első lakásra is. Most is beszállna, de csak akkor, ha az ő nevén lesz a ház. Ez nem olyan nagy dolog.

– Nem nagy dolog? – szinte kiabáltam. – A lányom két gyerekkel ott fog élni egy házban, amihez papíron semmi köze? És ha egyszer valami történik? Ha elváltok? Akkor mi lesz Dórával és az unokáimmal?

Dóra szeme megtelt könnyel. – Anya, kérlek…

Nem tudtam visszafogni magam. Az egész testem remegett a dühtől és a félelemtől. Emlékeztem még, amikor én és az apja összekapartuk az első lakás árát. Minden forintot félretettünk, minden lemondásunknak értelme volt, mert tudtuk: az otthonunk csak a miénk. Most pedig azt látom, hogy a lányom jövője egy tollvonással idegen kezekbe kerülhet.

Aznap este nem tudtam aludni. Forgolódtam az ágyban, és csak az járt a fejemben: hogyan engedhetném meg ezt? Másnap reggel felhívtam Dórát.

– Kislányom, kérlek, gondold át még egyszer! Nem akarok beleszólni az életetekbe, de ez… ez nem helyes.

– Anya, Gábor anyja nélkül nem tudjuk megvenni azt a házat. Nincs elég pénzünk. És… én bízom Gáborban.

– De mi lesz, ha egyszer mégsem lesz minden ilyen egyszerű? – kérdeztem halkan. – Mi lesz veled? Az unokáimmal?

Dóra hallgatott. Hallottam a vonal túlsó végén a csendet, ahogy gondolkodik.

A következő héten meghívott magukhoz vacsorára. Ott volt Gábor anyja is, Margit néni. Már az első pillanattól éreztem a feszültséget.

– Tudom, hogy aggódsz Dóráért – mondta Margit néni mosolyogva –, de én csak segíteni akarok. Ha az én nevemen van a ház, biztos lehetsz benne, hogy mindig lesz hol lakniuk.

– De miért nem lehet közös néven? – kérdeztem halkan.

Margit néni vállat vont. – Az én pénzem nélkül nem menne. Ez természetes.

Gábor közbeszólt: – Anya csak biztosra akar menni. Ha valami történik velünk…

– Pont ezért kellene Dóra nevén is lennie! – vágtam rá.

A vacsora után Dóra sírva fakadt a konyhában.

– Anya, én már nem bírom ezt! Mindenki csak vitatkozik! Én csak egy nyugodt otthont akarok a gyerekeimnek!

Átöleltem. – Épp ezért harcolok érted. Nem akarom, hogy egyszer kisemmizzenek.

A következő napokban Gábor egyre ingerültebb lett velem. Alig beszéltünk. Dóra próbált közvetíteni közöttünk, de éreztem rajta: ő is egyre bizonytalanabb.

Egy este váratlanul becsöngetett hozzám Gábor.

– Beszélhetünk? – kérdezte feszülten.

Leültünk a nappaliban.

– Tudom, hogy aggódsz Dóráért – kezdte –, de én soha nem bántanám őt. Az anyám tényleg csak segíteni akar…

– De miért nem lehet kompromisszumot kötni? – kérdeztem halkan. – Miért nem lehet mindkettőjük nevén?

Gábor lehajtotta a fejét. – Az anyám ragaszkodik hozzá… Félek, ha nem így lesz, visszalép.

– És te mit akarsz? – néztem rá keményen.

Sokáig hallgatott. Végül csak ennyit mondott:

– Én csak azt akarom, hogy Dóra boldog legyen…

Aznap éjjel Dóra felhívott.

– Anya… döntöttünk. Megpróbáljuk rábeszélni Margit nénit a közös tulajdonra. Ha nem megy… inkább maradunk a kisebb lakásban.

Megkönnyebbülten sírtam el magam. Tudtam: nem nyertem csatát véglegesen, de legalább meghallgattak.

Azóta is sokszor eszembe jut: vajon túl messzire mentem? Vagy épp ez volt az anyai szeretet igazi próbája?

Mondd el te is: meddig szabad egy szülőnek beleszólnia a gyermeke életébe? Hol húzódik a határ az aggódás és a beavatkozás között?