Az anyós árnyékában – Egy lakás ára és a családi béke

– Nem hiszem el, hogy ezt most komolyan gondolod, Ilona néni! – csattantam fel, miközben a konyhaasztalnál ültem, és a tenyerembe temettem az arcomat. A kávé kihűlt előttem, de már nem érdekelt. Ilona néni, a volt anyósom, szigorúan nézett rám, mintha valami bűnt követtem volna el.

– Az a lakás közös szerzemény volt, Zsuzsa. Ne felejtsd el, hogy az én fiam nélkül sosem lett volna a tiéd – mondta halkan, de annál élesebben. A szavak úgy vágtak belém, mintha pengével karcolták volna a bőrömet.

A lakás… Az a két és fél szobás panel Újpesten, ahol tíz évig éltünk együtt Gáborral. Minden zugát ismertem: a nyikorgó parkettát, a fürdőszoba csempéjén lévő repedést, amit sosem javítottunk meg. Amikor elváltunk, Gábor lemondott róla – legalábbis azt hittem. Most, hogy újra rátaláltam a boldogságra Péter oldalán, és el akartuk adni a lakást, hirtelen előkerült Ilona néni, követelve a részét.

– Gábor nem akar semmit – próbáltam higgadtan válaszolni. – Ő maga mondta, hogy nekem adja a lakást. Minden papír rendben van.

Ilona néni szeme összeszűkült. – Az én fiam csak azért mondott le róla, mert te manipuláltad! Tudom jól, hogyan működik ez. Most meg újra férjhez mész, és viszed magaddal azt, amihez nekünk is közünk van.

A hangja remegett az indulattól. Éreztem, ahogy bennem is forr a düh és a tehetetlenség. Hányszor próbáltam már békét kötni ezzel az asszonnyal? Hányszor magyaráztam el neki, hogy Gábor döntése volt elengedni engem és a közös múltunkat? De Ilona néni nem tudott elengedni semmit – sem engem, sem a fiát, sem azt az átkozott lakást.

Aznap este Péterrel ültem a kanapén. Ő csendben hallgatta végig a történteket.

– Szerinted tényleg járna neki valami? – kérdeztem kétségbeesetten.

Péter vállat vont. – Jogilag nem. De tudod jól, hogy ez nem csak jogi kérdés. Ez érzelmi zsarolás is.

Elgondolkodtam. Vajon tényleg manipuláltam Gábort? Vagy csak két ember próbált túlélni egy házasság romjain? A válás után mindketten szenvedtünk. Gábor új életet kezdett vidéken, én pedig Budapesten maradtam, próbáltam összerakni magam. A lakás volt az egyetlen biztos pontom – most meg ezt is elveszíthetem?

Másnap Ilona néni újra felhívott.

– Zsuzsa, gondolkodtál már azon, hogy mennyit jelentett neked az én fiam? Hogy mennyi mindent tett érted?

– Ilona néni – sóhajtottam –, én hálás vagyok mindenért, de ez most nem erről szól. Ez egy lakás. Egy tárgy.

– Neked talán csak tárgy! Nekem az emlékek otthona! – kiabálta.

A szívem összeszorult. Eszembe jutottak a közös karácsonyok, amikor még minden rendben volt. Amikor Ilona néni bejött hozzánk bejglit hozni, és Gáborral együtt nevettünk az asztal körül. Hol rontottuk el? Mikor lett belőlem ellenség?

A család is megosztott lett. Az anyám szerint ne engedjek Ilona néninek semmit – „ha egyszer lemondtak róla, akkor vége” –, míg az apám inkább békét akart: „adj neki valamennyit, csak legyen nyugalom”. A testvérem is beleszólt: „ne hagyd magad zsarolni!” Mindenki mást mondott.

Egy este Gábor is felhívott.

– Hallottam anyámtól… Ne haragudj miatta. Nem tudom leállítani.

– Te tényleg nem akarsz semmit? – kérdeztem halkan.

– Nem. Tényleg nem. Csak szeretném végre lezárni ezt az egészet.

Éreztem a hangján a fáradtságot. Talán mindannyian túl sokat cipeltünk már ebből a múltból.

Az utolsó találkozón Ilona néni könnyes szemmel ült le velem szemben.

– Zsuzsa… én csak azt akarom, hogy ne felejtsd el Gábort. Hogy ne töröld ki mindazt, ami voltatok.

Megfogtam a kezét. – Nem fogom elfelejteni. De most már tovább kell lépnem.

Végül úgy döntöttem: adok neki egy kisebb összeget – nem azért, mert jár neki, hanem mert így talán mindketten békére lelhetünk. A lakást eladtuk Péterrel; új életet kezdünk egy másik kerületben. De a múlt árnyéka még sokáig ott maradt velem.

Most itt ülök az új otthonunkban, és azon gondolkodom: vajon lehet-e igazságot tenni egy ilyen helyzetben? Vagy csak veszíteni lehet – egy kicsit önmagunkból is?

„Ti mit tennétek az én helyemben? Megéri-e a béke azt az árat, amit fizetni kell érte?”