Az áldozat ára: Egy élet anyám árnyékában

– Miért pont most, anya? – suttogtam a sötét szobában, miközben a kezem még mindig az üres ágy szélén pihent. A régi rádió halkan zümmögött a sarokban, mintha csak őt akarná visszahívni közénk. A falióra ketyegése minden másodperccel egyre hangosabbnak tűnt. A temetés után mindenki hazament, csak én maradtam itt, ebben a túl nagyra nőtt csendben.

Húsz év. Húsz évig minden napom anyám körül forgott. Hajnalban keltem, hogy beadjam neki az inzulint, délutánonként a gyógyszereit rendeztem, esténként pedig a kezét fogtam, amikor a fájdalom már elviselhetetlenné vált. Néha csak ültünk egymás mellett, és hallgattuk a rádióból szóló régi magyar slágereket. Azt hiszem, akkor voltunk a legközelebb egymáshoz – a csendben.

A bátyám, Gábor évente egyszer jött haza. Mindig hozott valami drága ajándékot – egy üveg bort Olaszországból, vagy egy új sálat anyának –, de sosem maradt tovább két napnál. Mindig sietett vissza Budapestre, az ügyvédi irodájába, ahol állítólag fontos ügyei voltak. Anyám mégis mindig úgy ragyogott, amikor Gábor megjelent az ajtóban, mintha én ott sem lennék.

– Jaj, Gáborom, de jó, hogy látlak! – mondta ilyenkor anyám, és én próbáltam nem érezni azt a szúró fájdalmat a mellkasomban.

Aztán jött az örökség ügye. Az ügyvéd előtt ültem Gáborral egy asztalnál. Az iratok szerint anyám mindent – a lakást, a megtakarításait, még a családi ékszereket is – Gáborra hagyta. Nekem csak egy levelet írt.

„Kedves Évikém! Tudom, mennyit tettél értem. De Gábornak nagyobb szüksége van erre az örökségre. Te mindig erős voltál, nélkülem is boldogulsz. Szeretlek! Anya.”

A kezem remegett, ahogy olvastam. Gábor zavartan nézett rám, de nem mondott semmit. Az ügyvéd gyorsan összepakolta a papírokat.

Otthon órákig ültem a konyhában. A hűtő zúgása és a radiátor kattogása volt az egyetlen társaságom. Próbáltam visszaemlékezni: mikor voltam utoljára boldog? Mikor tettem valamit csak magamért? Nem emlékeztem.

Másnap Gábor visszajött, hogy elvigye anyánk ékszereit.

– Éva… – kezdte halkan. – Sajnálom. Nem tudtam erről…

– Nem baj – vágtam közbe fáradtan. – Úgyis mindig te voltál a kedvence.

– Ez nem igaz! – tiltakozott hevesen.

– Dehogynem – néztem rá keményen. – Én itt voltam minden nap. Te évente egyszer jöttél. Mégis mindent te kapsz.

Gábor lehajtotta a fejét.

– Ha akarod, eladom a lakást, és felezünk…

– Nem kell – mondtam halkan. – Tartsd meg. Nekem már úgyis mindegy.

Aznap este elővettem anyám régi naplóját. Lapozgattam benne; néhol elmosódott tintafoltok jelezték a könnyeket vagy a remegő kezet. Egy bejegyzés megakadt a szememen: „Éva olyan csendes… Néha félek, hogy túl sokat várok tőle. De nélküle elvesznék.”

Sírtam. Talán sosem mondta ki igazán, mennyit jelentettem neki. Talán csak félni tudott attól, hogy egyszer nélkülem marad.

A következő hetekben próbáltam új életet kezdeni. Jelentkeztem egy könyvtárba önkéntesnek – mindig szerettem az olvasást –, de minden alkalommal, amikor beléptem az ajtón, úgy éreztem, mintha valaki hiányozna mögülem. Az emberek kedvesek voltak, de én idegennek éreztem magam közöttük.

Egy este Gábor felhívott.

– Éva… beszélhetnénk? Talán elmehetnénk együtt valahova…

Először nemet akartam mondani, de végül beleegyeztem. Egy kis kávézóban találkoztunk a Duna-parton.

– Tudom, hogy haragszol rám – kezdte Gábor –, de szeretném jóvátenni valahogy.

– Nem rád haragszom – mondtam csendesen –, hanem anyára… és talán magamra is. Hogy hagytam, hogy így legyen.

Sokáig hallgattunk. Aztán Gábor megszorította a kezem.

– Szeretném, ha újra testvérek lehetnénk.

Nem tudtam mit mondani. Csak bólintottam.

Most itt ülök ebben az üres lakásban, ahol minden tárgy anyám emlékét őrzi. Próbálom megtalálni önmagamat egy olyan életben, amit sosem választottam igazán magamnak.

Vajon lehet-e újrakezdeni negyven felett? Meg lehet-e bocsátani annak, aki mindent elvett tőled – még ha az az ember az édesanyád is? Ti mit tennétek a helyemben?