Az ajtóban álló idegen: Egy eltitkolt múlt árnyékában

– Ki maga? – kérdeztem remegő hangon, miközben a kilincsre szorítottam a kezem. Az idegen férfi az ajtómban állt, szürke kabátja vizes volt a tavaszi esőtől, és mintha a szemeiben is eső csillogott volna. – Anna vagyok, mit akar tőlem? – próbáltam határozottnak tűnni, de a szívem úgy vert, mintha ki akarna ugrani a mellkasomból.

– Anna… – mondta halkan. – Az apád vagyok.

A világ megállt. A hangja mély volt, rekedt, és valahogy ismerős. De ez lehetetlen! Anyám mindig azt mondta, apám meghalt, mielőtt megszülettem. Gyerekkoromban sokszor kérdeztem róla, de mindig csak egy fényképet mutatott: egy fiatal férfi, sötét hajjal, komoly tekintettel. Azt mondta, balesetben halt meg, és soha nem beszélt róla többet.

Most pedig itt áll előttem egy idegen, aki azt állítja, hogy ő az apám. – Ez valami rossz vicc? – kérdeztem dühösen. – Anyám szerint maga meghalt.

A férfi lehajtotta a fejét. – Tudom, mit mondott neked Éva. De nem haltam meg. El kellett mennem…

Az agyam zakatolt. Hirtelen minden emlék más színt kapott: anyám elfojtott könnyei, amikor az apámról kérdeztem; a soha el nem mesélt történetek; az üres hely a családi asztalnál. – Miért most? Miért most jött vissza? – suttogtam.

– Tizenhét évig próbáltam elfelejteni, de nem ment – mondta csendesen. – Tudnod kell az igazat.

Behívtam. Nem tudom, miért. Talán mert egész életemben vágytam arra, hogy valaki végre elmondja az igazságot. Leültünk a konyhában. A teáskanna sípolni kezdett, de egyikünk sem mozdult.

– Éva… anyád… féltett téged. Azt hitte, nélkülem jobb lesz neked. Hibáztam, amikor elmentem, de ő kérte, hogy ne keresselek többé – kezdte a férfi.

– Elment? Miért ment el? – szinte kiabáltam.

– Fiatal voltam, gyáva… Nem tudtam vállalni a felelősséget. De soha nem felejtettelek el.

A könnyeim potyogtak. Anyám egész életemben azt mondta, hogy erősnek kell lennem, hogy csak magamra számíthatok. Most pedig itt ül előttem egy férfi, aki az apámnak mondja magát, és azt állítja, hogy anyám hazudott nekem.

– Honnan tudjam, hogy maga az apám? – kérdeztem gyanakodva.

– Van nálam egy régi fénykép rólad és rólam… még csecsemő voltál. És… – elővett egy kopott borítékot a kabátzsebéből –, itt vannak a levelek is, amiket sosem kaptál meg.

Reszkető kézzel vettem át a borítékot. Felismertem a kézírást: ugyanaz volt, mint amit anyám régi naplóiban láttam. Kinyitottam az egyik levelet:

„Drága Annácska! Ma voltál három hónapos. Annyira hiányzol…”

A szavak összefolytak a könnyeimtől. Anyám elvette tőlem az apámat? Vagy tényleg jobb volt így nekem?

Aznap este nem tudtam aludni. Újra és újra olvastam a leveleket. Másnap felhívtam anyámat.

– Anya, beszélnünk kell – mondtam ridegen.

– Mi történt? Jól vagy? – aggódott rögtön.

– Itt volt valaki… Azt mondta, az apám.

Csend lett a vonalban. Hallottam, ahogy anyám sírni kezd.

– Ne haragudj rám… Én csak jót akartam neked…

– Hazudtál nekem egész életemben! – kiáltottam rá.

– Nem érted… Ő elhagyott minket! Nem akart felelősséget vállalni! Évekig nem keresett! Aztán amikor visszajött volna, már késő volt… Nem akartam, hogy újra csalódj benne!

– Jogom lett volna tudni! – zokogtam.

Napokig nem beszéltem senkivel. Az apám minden nap írt egy SMS-t: „Sajnálom.” „Szeretnék találkozni veled.” „Adj egy esélyt!” Anyám is hívogatott, de nem vettem fel.

Végül elmentem apámmal sétálni a Margitszigetre. Csendben mentünk egymás mellett. Néha rám nézett, mintha keresné bennem önmagát.

– Mit vársz tőlem? – kérdeztem végül.

– Csak annyit, hogy adj egy esélyt megismerni téged… és hogy te is megismerhess engem.

Nem tudtam mit válaszolni. Egyszerre gyűlöltem és szerettem ezt az idegent. Anyámat sem tudtam már ugyanúgy nézni: minden szó mögött ott lappangott a hazugság árnyéka.

Azóta eltelt fél év. Apámmal lassan építgetjük a kapcsolatot: néha találkozunk egy kávéra vagy sétálunk a Városligetben. Anyámmal is kibékültem valamennyire, de már sosem lesz ugyanolyan köztünk minden.

Néha azon gondolkodom: vajon jobb lett volna-e tudatlanul élni? Vagy minden igazság jobb még akkor is, ha fáj?

„Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani ekkora hazugságot?”