Az a nap, amikor anyósom igazi arcát megláttam – Egy baleset utóhatásai

– Hogy lehettél ilyen felelőtlen, Zsófi? – Anyósom, Ilona hangja élesebben hasított a kórterem csendjébe, mint a mentőautó szirénája aznap délután. A fájdalomcsillapítóktól kábán próbáltam összerakni, mi történt. Csak annyira emlékeztem, hogy a zebránál fékeztem, de az autó nem állt meg időben. Most itt fekszem, gipszben a lábam, és a férjem, Gábor helyett az anyja ül mellettem, karba tett kézzel.

– Ilona néni, kérem… – próbált közbeszólni az ápolónő, de Ilona csak legyintett.

– Nem elég, hogy az unokámnak most hetekig nem lesz rendes vacsorája, még Gábor is dolgozhat helyetted otthon. Mindig is mondtam, hogy nem vagy elég erős ehhez a családhoz.

A torkomban gombóc nőtt. Az egész testem sajgott, de ez a mondat mélyebbre mart, mint bármilyen fizikai fájdalom. Azt hittem, ha valamikor, hát most összetartunk. Ehelyett úgy éreztem magam, mint egy betolakodó a saját életemben.

A következő napokban Gábor csak késő este jött be hozzám. Fáradt volt, ideges. – Anyám azt mondja, nem gondoltad át eléggé… – kezdte egyszer. – De én tudom, hogy nem te vagy a hibás. Csak… most mindenki feszült.

A lányom, Lili is bejött egyszer. Tízévesen már túl sok mindent értett. – Anya, miért haragszik rád nagyi? – kérdezte halkan.

– Nem haragszik… csak aggódik – hazudtam neki. De magamnak sem tudtam elhinni.

A harmadik napon Ilona újra bejött. Ezúttal nem volt egyedül: magával hozta Gábort is. Az arca kemény volt, tekintete hideg.

– Zsófi, beszélnünk kell – kezdte. – Nem akarom tovább nézni, ahogy tönkreteszed ezt a családot. Gábor dolgozik, Lili sír utánad, és mindenki rád vár. Ha nem tudod ellátni őket, akkor majd én átveszem a háztartást.

Gábor lehajtotta a fejét. Éreztem, hogy valami végleg megváltozott benne is.

– Anyu… – szólalt meg halkan –, talán tényleg jobb lenne egy ideig…

Nem hittem el, amit hallok. Az anyósom most nyíltan kimondta: szerinte én vagyok minden baj forrása. És Gábor… ő sem állt ki mellettem.

A kórházi napok végtelennek tűntek. Egyik este Lili odabújt hozzám az ágyban.

– Anya, ugye hazajössz? Nélküled minden olyan furcsa otthon… Nagyi mindig azt mondja, hogy te csak bajt hozol ránk.

A könnyeim végigfolytak az arcomon. Megfogadtam magamban: ha egyszer kijutok innen, nem hagyom többé, hogy bárki így beszéljen rólam a lányom előtt.

Amikor végre hazaengedtek, Ilona már ott sürgött-forgott a lakásban. Minden máshogy volt: a nappali rendje felborult, Lili ruhái más szekrénybe kerültek. Éreztem: ez már nem az én otthonom.

– Megcsináltam a vacsorát – jelentette be Ilona –, Lili már evett is. Neked is tettem félre valamit.

Gábor csak bólintott. Kerülte a tekintetem.

Aznap este Lili odabújt hozzám az ágyban.

– Anya, ugye nem mész el?

– Nem megyek sehova – suttogtam –, de lehet, hogy változtatnunk kell néhány dolgon.

Aznap éjjel alig aludtam. Hajnalban hallottam Ilona hangját a konyhából:

– Gábor, ezt így nem lehet tovább csinálni. Zsófi csak hátráltat téged is. Gondolj Lili jövőjére!

Akkor döntöttem el: elég volt. Másnap reggel összepakoltam néhány ruhát és Lilit kézen fogva elindultunk anyámhoz vidékre.

Gábor próbált visszatartani:

– Zsófi, ne csináld ezt! Anyám csak segíteni akar!

– Segíteni? – néztem rá könnyes szemmel. – Vagy inkább átvenni az irányítást?

Anyám házában végre fellélegeztem. Lili újra mosolygott. Az első este együtt főztünk vacsorát; nevettünk és beszélgettünk.

Gábor többször hívott telefonon. Először dühösen kérte számon rajtam a döntésemet. Aztán egyre inkább hallatszott rajta a kétségbeesés.

– Zsófi… hiányoztok…

De én már tudtam: nem mehetek vissza oda, ahol nem tisztelnek emberként és anyaként sem.

Hetek teltek el így. Egy nap Ilona is felhívott:

– Zsófi, gondold át még egyszer! Lili helye otthon van!

– Otthon? – kérdeztem vissza halkan. – Az otthon ott van, ahol szeretnek és elfogadnak.

Most itt ülök anyám verandáján, Lili játszik a kertben. Néha még mindig fáj belegondolni, mennyire könnyen széteshet egy család egyetlen baleset miatt – vagy inkább egyetlen kimondott mondat miatt? Vajon tényleg én voltam a hibás? Vagy csak végre megláttam azokat az árnyakat, amik eddig is ott voltak körülöttünk?

Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani annak, aki sosem fogadott el igazán?