Átadtam a családi házat a fiamnak – most már nem vagyok benne biztos, hogy jól döntöttem

– Anya, biztos vagy benne? – kérdezte Gergő, miközben a nappali közepén állt, kezében a régi kulcscsomóval. A kulcsok csörögtek, ahogy remegett a keze. Én csak bólintottam, de belül ordítani tudtam volna. Minden emlék, minden közös karácsony, minden veszekedés és kibékülés ebben a házban történt. Most pedig… most átadom neki.

A férjem, Laci már három éve nincs velünk. Azóta minden reggel úgy keltem fel, mintha egy darabom hiányozna. A ház túl nagy lett, túl csendes. Gergő és a húga, Zsófi már régen kirepültek, de Gergő most visszaköltözött, miután elvált. Azt mondta, újrakezdené az életét – és én azt akartam, hogy legyen hol. Ezért döntöttem úgy, hogy neki adom a házat. „Majd én elmegyek albérletbe, úgyis csak teher nekem ez a sok szoba” – mondtam neki akkor is, amikor valójában minden szeglethez ezer emlék kötött.

Az első hetekben még segítettem neki pakolni. Együtt néztük át Laci régi könyveit, Zsófi gyerekkori rajzait. Gergő néha rám nézett: „Biztos nem bánod?” – kérdezte halkan. „Nem, fiam, örülök, hogy újra élettel telik meg a ház” – hazudtam. De amikor egy este visszamentem az albérletembe, és leültem az idegen konyhában egyedül, sírni kezdtem. Nem csak a házat veszítettem el – hanem valamit magamból is.

Gergő hamarosan új barátnőt hozott haza. Judit kedves volt velem, de mindig éreztem közöttünk egy falat. Egyre ritkábban hívott át vacsorára. Zsófi is csak ritkán jött haza – azt mondta, furcsa neki, hogy már nem én vagyok ott. Egyik este felhívtam Gergőt: „Szia, gondoltam beugrok holnap egy kis süteménnyel.” Hosszú csend volt a vonalban. „Anya… Judit anyukája is jön… talán majd máskor?” – mondta végül.

Aztán egy vasárnap délután elmentem a házhoz. Az ablakból láttam, ahogy Gergő és Judit a kertben nevetnek. A régi almafa alatt ültek – ott tanítottam meg Gergőt biciklizni. Most mintha én lennék az idegen. Kopogtam az ajtón; Gergő kissé zavartan nyitott ajtót.

– Anya! Nem szóltál előre… – mondta halkan.
– Csak gondoltam… hoztam egy kis almás pitét – nyújtottam felé a tálat.
Judit mosolygott: – Köszönjük szépen! Gergő mesélte, milyen finomakat sütöttél mindig.
De valahogy nem hívtak be. Ott álltam az ajtóban, mint egy postás.

Hazafelé menet végig azon gondolkodtam: vajon tényleg jó döntést hoztam? Segítettem a fiamnak – de közben elveszítettem az otthonomat. Azóta is gyakran álmodom arról a házról: Laci hangját hallom a konyhából, Zsófi kacagását a lépcsőn. Felébredek, és csak az idegen falak vesznek körül.

Egyik este Zsófi felhívott:
– Anya, miért adtad oda Gergőnek a házat? Neked is jogod lett volna maradni!
– Ő most nehéz helyzetben van… – próbáltam magyarázni.
– És te? Te nem vagy nehéz helyzetben?
Nem tudtam mit mondani.

Azóta egyre kevesebbet beszélünk Gergővel. Néha úgy érzem, mintha megsértődött volna rám – mintha azt várná, hogy örökre eltűnjek az életéből, mert már nincs rám szüksége. Néha viszont magamat hibáztatom: talán túl sokat vártam ettől az egésztől. Talán azt hittem, ha lemondok valamiről érte, akkor majd közelebb kerülünk egymáshoz.

A barátnőim szerint butaság volt odaadni a házat. „Miért nem adtad el inkább? Vagy legalább maradtál volna ott!” – mondják gyakran. De én mindig is azt hittem: az anyai szeretet önzetlen. Most viszont csak ürességet érzek.

A múlt héten elmentem a temetőbe Lacihoz.
– Mondd meg nekem, jól döntöttem? – suttogtam a sírjánál.
A szél végigsöpört a sírok között; mintha válaszolna valamit.

Most itt ülök ebben az albérletben, és nézem az üres falakat. Vajon tényleg csak a tárgyak tartanak össze egy családot? Vagy a szeretet akkor is megmarad, ha mindenről lemondunk érte?

Ti mit tettetek volna a helyemben? Vajon tényleg jó anya az, aki mindent odaad – még ha közben elveszíti önmagát is?