Árnyak a múltból: Dráma a küszöbön

– Hányszor mondtam már, hogy ne hagyd a cipődet a bejáratnál? – csattant fel Éva hangja, ahogy beléptem a lakásba. A hangja fáradt volt, de még mindig ott bujkált benne az a régi melegség, amit annyira szerettem. A cipőm valóban ott hevert a szőnyegen, de most nem volt erőm sem mentegetőzni, sem visszaszólni. Csak álltam az előszobában, a kulcsot szorongatva, és próbáltam levegőt venni.

– Bocsánat – suttogtam végül. A hangom idegenül csengett a saját fülemben is.

Éva közelebb lépett, a szemében aggodalom villant. – Valami baj van, Gábor? Már megint túlóráztál? – kérdezte halkan, de tudtam, hogy nem hisz nekem. Az utóbbi hetekben egyre gyakrabban kérdezte ezt. És én egyre gyakrabban hazudtam.

A konyhából kiszűrődött a húsleves illata, a nappaliban a tévé halkan duruzsolt – valami délutáni sorozat ment, amit a fiam, Marci nézett félig-meddig odafigyelve. A lányom, Lili a szobájában tanult, vagy legalábbis annak látszatát keltette. Minden olyan hétköznapi volt. És mégis…

– Leülünk? – kérdeztem Évától. A hangom remegett.

Ő csak bólintott, és leült velem szemben az asztalhoz. Egy pillanatig csend volt. Hallottam, ahogy Marci a kanapén megfordul, Lili pedig becsapja maga mögött az ajtót.

– Mondd már… – Éva türelmetlenül dobolt az ujjaival az asztalon.

– Valamit el kell mondanom – kezdtem. – És tudom, hogy ezzel mindent tönkreteszek.

Éva arca megfeszült. – Megcsaltál? – kérdezte olyan halkan, hogy alig hallottam.

Nem tudtam megszólalni. Csak bólintottam.

A csend olyan sűrű lett közöttünk, hogy szinte tapintani lehetett. Éva felállt, hátat fordított nekem. A vállai remegtek.

– Ki az? – kérdezte végül.

– Zsófi… – suttogtam. – A munkahelyemről.

Éva felnevetett – de ez nem volt vidám nevetés. Inkább kétségbeesett, dühös hang tört fel belőle.

– Mindig is tudtam! Mindig is éreztem! – kiáltotta. – Hányszor mondtam neked, hogy túl sokat beszélsz róla? Hányszor kértelek, hogy ne maradj bent vele túlórázni?

– Nem akartam… – kezdtem mentegetőzni, de Éva felemelte a kezét.

– Ne! Most ne magyarázkodj! – sírt. – Hány hónapja tart?

– Három…

– És most mi lesz? El akarsz menni?

Nem tudtam válaszolni. Az igazság az volt, hogy magam sem tudtam mit akarok. Zsófi fiatalabb volt nálam tíz évvel, lelkesedett mindenért, amit mondtam vagy csináltam. Mellette újra férfinak éreztem magam – nem csak apának vagy férjnek, hanem valakinek, akit csodálnak. De most, ahogy ott ültem Évával szemben, minden jelentéktelennek tűnt.

A gyerekek közben kiszivárogtak a szobájukból. Marci megállt az ajtóban.

– Miért sírsz, anya? – kérdezte félénken.

Éva letörölte a könnyeit és próbált mosolyogni.

– Semmi baj, kicsim… csak felnőtt dolgok.

De Marci nem hagyta annyiban.

– Apa… te bántottad anyát?

A kérdés úgy vágott belém, mint egy kés. Lili is kijött a szobájából, és csak nézett rám nagy szemekkel.

– Mi történt? – kérdezte ő is.

Nem tudtam mit mondani nekik. Hogy mondjam el két kamasznak, hogy az apjuk elárulta az anyjukat? Hogy mondjam el nekik azt, amit magamnak sem tudok megbocsátani?

Éva végül megszólalt helyettem is:

– Apátok hibázott. De ez nem a ti hibátok. Szeretünk titeket mindennél jobban.

A gyerekek összenéztek. Marci odajött hozzám és átölelt. Lili csak állt és sírt csendben.

Aznap este Éva nem szólt hozzám többet. A hálószobában külön ágyban aludtunk. Hallottam a sírását a sötétben. Én pedig csak bámultam a plafont és próbáltam visszaemlékezni arra az időre, amikor még boldogok voltunk.

Másnap reggel Éva korábban kelt fel nálam. A konyhában már főtt a kávé, de nekem nem töltött belőle. A gyerekek némán készülődtek az iskolába. A csend fojtogató volt.

A munkahelyemen Zsófi várt rám egy mosollyal és egy csókkal az irodában.

– Megmondtad neki? – kérdezte izgatottan.

Csak bólintottam.

– És most mi lesz velünk? – kérdezte Zsófi.

Nem tudtam válaszolni neki sem. Mert ahogy ott ültem vele szemben, rájöttem: nem akarom elveszíteni a családomat. Nem akarom elveszíteni Évát és a gyerekeimet semmiért a világon.

Hazafelé menet felhívtam anyámat. Mindig hozzá fordultam tanácsért gyerekkoromban is.

– Fiam… mit tettél? – kérdezte halkan.

Elmondtam neki mindent. Ő csak hallgatott hosszú percekig.

– Tudod… apád is hibázott egyszer régen – mondta végül. – De én megbocsátottam neki. Nem volt könnyű… de ha szeretsz valakit igazán, akkor harcolsz érte. De ehhez mindkettőtöknek akarni kell.

Este Éva leült velem beszélgetni.

– Nem tudom, hogy képes leszek-e valaha megbocsátani neked – mondta őszintén. – De azt sem akarom, hogy a gyerekeink család nélkül nőjenek fel. Egy feltételem van: szakítasz vele örökre és mindent megteszel azért, hogy visszaszerezd a bizalmamat.

Bólintottam. Tudtam, hogy nincs más választásom – vagyis van: harcolok értük vagy mindent elveszítek.

Zsófitól még aznap este elbúcsúztam egy parkolóban:

– Sajnálom… de nem tudom feladni a családomat érted.

Zsófi sírt és dühösen fakadt ki:

– Akkor miért ígérgettél nekem? Miért hitetted el velem, hogy fontos vagyok?

Nem tudtam rá válaszolni. Csak álltam ott némán és néztem utána, ahogy eltűnik az éjszakában.

Otthon Éva még mindig távolságtartó volt velem. Hetek teltek el így: külön aludtunk, alig beszéltünk egymással. A gyerekek is visszahúzódtak magukba; Marci bezárkózott a számítógép elé, Lili egyre többet lógott el otthonról barátokkal.

Egy este Éva váratlanul leült mellém a kanapéra:

– Gábor… ha tényleg újra akarod kezdeni velem ezt az egészet… akkor el kell menned terápiára is. Együtt is és külön-külön is. Mert én nem tudom ezt egyedül feldolgozni.

Bólintottam. Elmentünk párterápiára; először kínos volt minden szó és minden csend is fájt. De lassan elkezdtünk újra beszélgetni egymással – őszintén, nyersen és fájdalmasan igazul.

A gyerekekkel is leültünk beszélgetni egy vasárnap délután:

– Tudjuk, hogy apa hibázott – mondta Lili halkan –, de szeretjük őt is meg téged is anya… csak azt akarjuk, hogy ne veszekedjetek többet.

Marci csak bólintott és átölelt minket mindkettőnket.

Hónapok teltek el így: lassan gyógyultak be a sebek. Éva néha még mindig sírt éjszakánként; néha én is sírtam csendben mellette. De minden nap újabb esély volt arra, hogy visszaszerezzem őt és a gyerekeimet is.

Most itt ülök ezen a kanapén és nézem őket: Évát ahogy főzi a vacsorát; Marcit ahogy nevet valamin Lilivel; Lilit ahogy öleli az anyját egy nehéz nap után… És arra gondolok: vajon lehet-e valaha teljesen megbocsátani? Lehet-e újra hinni annak, aki egyszer összetörte a bizalmat?

Ti mit gondoltok? Meg lehet bocsátani egy ilyen árulást? Vagy örökre ott marad az árnyék minden boldog pillanat mögött?