Anyósom házát építem – de ki építi az én családomat?

– Zoltán, kérlek, gyere ki hétvégén, segítened kellene a terasz burkolásában! – szólt bele a telefonba anyósom, Ilona néni, miközben a háttérben hallottam a fúró hangját és a rádiót, ami valami régi slágert játszott.

A hőség már reggel nyolckor elviselhetetlen volt, izzadtam az irodában, de a hangja mégis megfagyasztott. Tudtam, hogy nem mondhatok nemet. Mióta a feleségem, Dóra és én összeházasodtunk, Ilona néni mindig megtalált valamivel: egy csöpögő csap, egy elromlott bojler, vagy most éppen a nyaraló befejezése. De most más volt. Most már nem csak egy egyszerű kérés volt – hanem egy újabb bizonyíték arra, hogy ebben a családban mindig valaki más az első.

Dóra a konyhában pakolta a reggelit. Kislányunk, Lili, épp az asztal alatt játszott egy plüssmacival. – Mit mondott anyu? – kérdezte Dóra anélkül, hogy rám nézett volna.

– Azt akarja, hogy hétvégén menjek ki hozzá segíteni. Megint – válaszoltam halkan.

Dóra sóhajtott. – Tudod, hogy most egyedül van ott. Amióta a lakást átadta Gábornak…

Gábor, Dóra bátyja. A család szeme fénye. Mindig is ő volt az első: jobb jegyek, jobb munka, jobb autó. Amikor Ilona néni úgy döntött, hogy a belvárosi lakását Gábornak adja, és ő maga kiköltözik a régi nyaralóba Szentendre mellett, mindenki csak bólogatott. Én is. De belül forrtam.

– És mi? Mi mikor kapunk valamit? – csúszott ki belőlem akaratlanul.

Dóra rám nézett. – Zoli… ne kezdjük megint. Anyu így döntött. Mi nem szorulunk rá.

– Nem erről van szó! Hanem arról, hogy mindig Gábor az első! Miért kell nekem minden hétvégét ott töltenem? Mikor lesz végre időnk magunkra?

Dóra elfordult. Lili felnézett rám nagy barna szemekkel. – Apa, te mérges vagy?

Letérdeltem hozzá. – Nem, kicsim… csak fáradt vagyok.

Aznap este sokáig forgolódtam az ágyban. Hallottam Dóra halk sírását. Tudtam, hogy bántja őt is ez az egész, de sosem mondaná ki hangosan. Másnap reggel mégis összepakoltam a szerszámokat és elindultam Szentendrére.

Ilona néni már várt a kapuban. – Jaj, Zolikám, olyan ügyes vagy! Gábor sosem ér rá…

– Persze – morogtam magamban –, neki mindig fontosabb dolga van.

A nap perzselt, a csemperagasztó rászáradt a kezemre. Ilona néni közben leült mellém egy kerti székre.

– Tudod, Zoli, olyan jó lenne, ha gyakrabban jönnétek ki. Lili is szeret itt lenni.

– Igen… de nekünk is van életünk – mondtam halkan.

– Hát persze! De hát család vagyunk! Segítjük egymást!

Elnevettem magam keserűen. – Csak néha úgy érzem, nem mindegyikünket ugyanúgy.

Ilona néni elhallgatott. Egy pillanatra mintha megértette volna, de aztán csak legyintett.

– Gábor most nehéz helyzetben van…

– Mindig nehéz helyzetben van – vágtam rá dühösen.

A délután végére teljesen kimerültem. Hazafelé vezetve azon gondolkodtam: vajon hány magyar családban történik ugyanez? Hányan érzik azt, hogy hiába dolgoznak, hiába próbálnak megfelelni, sosem lesznek elég fontosak?

Otthon Dóra várt rám.

– Anyu írt – mondta halkan. – Megköszönte a segítséget.

– És Gábor mikor jön ki segíteni? – kérdeztem fáradtan.

Dóra vállat vont. – Nem tudom… Talán majd jövő héten.

Leültem az ágy szélére. Lili odabújt hozzám.

– Apa, holnap játszol velem?

Megsimogattam a fejét. – Igen, kicsim… holnap csak veled leszek.

De közben tudtam: jövő héten újra csörög majd a telefon. Újabb kérés, újabb hétvége oda. És én újra választás elé kerülök: mások kedvéért háttérbe szorítom-e azt a kevés időt is, amit a saját családommal tölthetnék?

Vajon meddig lehet ezt bírni? Meddig kell még mások elvárásai szerint élni? Ti mit tennétek a helyemben?