Anyósom árnyékában – Egy hétvége, ami mindent megváltoztatott

– Már megint hív – sóhajtottam fel, miközben a telefonom kijelzőjén megjelent az „Anyós” felirat. A konyhában álltam, kezemben egy bögre kávéval, és próbáltam elhinni, hogy ez a szombat más lesz, mint a többi. De nem lett.

– Vedd fel, kérlek – mondta Gábor, a férjem, miközben álmosan dörzsölte a szemét. – Ha nem vesszük fel, csak újra hív.

Felvettem.

– Szia, Zsuzsa! – szólt bele az anyósom, Ilona néni hangja. – Képzeld, elromlott a mosógépem, és a kertben is összedőlt a kerítés. Nem tudnátok átjönni ma délelőtt? Olyan jó lenne, ha segítenétek egy kicsit.

A hangja mindig olyan ártatlanul kérő volt, hogy szinte bűntudatom támadt, ha nemet mondtam. De már hónapok óta minden hétvégén volt valami: elromlott csap, bevásárlás, kertészkedés, vagy csak „egy kis társaság”.

– Persze, Ilona néni – válaszoltam fásultan. – Tíz körül ott leszünk.

Letettem a telefont. Gábor rám nézett.

– Megint? – kérdezte halkan.

– Megint – feleltem. – Nem tudom, meddig bírjuk ezt.

Az autóban ülve csendben utaztunk át Budán Ilona néni lakásához. Az ablakon túl tavaszi napsütés ragyogott, de bennem csak egyre nőtt a feszültség. Gábor is idegesen dobolt az ujjával a kormányon.

– Szerinted miért nem tud egyedül boldogulni? – kérdeztem halkan.

– Apa halála óta teljesen magára maradt – mondta Gábor. – De ez már túl sok nekünk is.

A lakásban Ilona néni már az ajtóban várt minket. Arcán hálás mosoly, de a szemében valami szomorúság bujkált.

– Jaj, de jó, hogy itt vagytok! – lelkendezett. – Gábor fiam, nézd meg azt a mosógépet! Zsuzsa, te addig segítenél nekem a kertben?

A kertben csendben húztam ki a gazt a virágágyásból. Ilona néni mellém lépett.

– Tudom, hogy sokat kérek tőletek – mondta halkan. – De olyan magányos vagyok mostanában.

Megálltam. A kezem földes volt, a szívem nehéz.

– Ilona néni, mi is szeretnénk pihenni néha – mondtam ki végre azt, amit hónapok óta magamban tartottam. – Szükségünk lenne egy kis időre kettesben is.

Ilona néni lehajtotta a fejét.

– Tudom… csak… olyan nehéz egyedül. Régen mindig tele volt a ház élettel. Most meg… csak a csend.

A könnyeimet nyeltem vissza. Egyszerre éreztem sajnálatot és dühöt. Miért kell nekem választani a saját boldogságom és az ő magánya között?

Délután Gábor is kijött hozzánk.

– Anya, beszélnünk kell – kezdte határozottan. – Nem tudjuk minden hétvégén itt tölteni az időt. Nekünk is szükségünk van pihenésre, egymásra.

Ilona néni arca megkeményedett.

– Értem… hát akkor ne jöjjetek! Majd megoldom egyedül! – csattant fel hirtelen.

A levegő megfagyott köztünk. Gábor rám nézett, én pedig csak bólintottam: most már nem hátrálhatunk meg.

Hazafelé menet egyikünk sem szólt egy szót sem. Otthon Gábor leült mellém a kanapéra.

– Jól döntöttünk? – kérdezte halkan.

Nem tudtam válaszolni. Egész este azon gondolkodtam: hol húzódik a határ önzetlenség és önfeladás között? Meddig kell segítenünk valakinek úgy, hogy közben mi magunk is elveszünk?

Másnap reggel üzenet jött Ilona nénitől: „Bocsássatok meg! Nem akartam terhet rakni rátok. Szeretlek benneteket.”

Sírtam. Megkönnyebbültem és fájt is egyszerre.

Most itt ülök, és azon gondolkodom: vajon hány család küzd ezzel nap mint nap? Hányan érzik úgy, hogy két tűz között őrlődnek? Ti mit tennétek a helyemben? Hol húznátok meg a határt?