Anyósom árnyékában – Egy házasság vége

– Nem vagy elég jó a fiamnak, Zsuzsa. – Anyósom hangja élesen hasított át a konyhán, miközben a vasárnapi húslevest kavargatta. A kanál koppant az edény szélén, mintha minden szóval egy újabb repedést ütne a házasságomon.

Ott álltam, kezemben a salátástállal, és próbáltam nem sírni. Tizenöt éve vagyok együtt Gáborral. Azt hittem, már mindent kibírtunk: a lakáshitel miatti veszekedéseket, a gyerekek betegségeit, a munkahelyi stresszt. De Erzsi néni, az anyósom, sosem tudott elfogadni. Mindig talált valamit, amibe beleköthetett: túl sós a levesem, túl hangosan nevetek, nem vasalok elég szépen. Gábor ilyenkor csak lesütötte a szemét, és hallgatott.

– Anyu, kérlek… – próbálta halkan Gábor, de Erzsi néni csak legyintett.

– Ha nem szólsz rá, sosem tanulja meg! – vágta rá. – Az én fiam többet érdemel.

A gyerekek a szobában játszottak, de tudtam, hogy hallanak mindent. A lányom, Anna, később odabújt hozzám.

– Anya, miért mondja ezt nagyi? – kérdezte halkan.

Nem tudtam mit felelni. Csak átöleltem.

Az évek során Erzsi néni egyre többször jött át. Először csak segíteni akart – legalábbis ezt mondta –, de hamarosan mindenbe beleszólt: hogyan neveljük a gyerekeket, mit főzzek vacsorára, mennyit dolgozzak. Gábor mindig azt mondta: „Ő csak jót akar.” De én éreztem, hogy lassan elveszítem önmagam.

Egy este, amikor Gábor későn ért haza, már nem bírtam tovább.

– Miért nem állsz ki mellettem? – kérdeztem tőle sírva. – Miért hagyod, hogy anyád így beszéljen velem?

Gábor fáradtan sóhajtott.

– Zsuzsa, ne kezdjük megint… Tudod, milyen ő. Nem akarok veszekedést.

– De hát minden nap veszekedés! – kiáltottam. – Csak én vagyok az egyetlen, aki harcol értünk!

A következő hetekben Erzsi néni még többször jött át. Egyik délután, amikor Gábor dolgozott, leült velem szemben.

– Nézd, Zsuzsa – mondta halkan –, te sosem leszel igazi családtag. A fiam boldogtalan melletted. Ha szereted őt, engedd el.

A szavai úgy vágtak belém, mint a kés. Aznap este Gábornak mindent elmondtam. Ő csak hallgatott.

– Mit akarsz tőlem? – kérdezte végül.

– Hogy dönts! – feleltem remegő hangon. – Vagy én, vagy anyád állandó beavatkozása.

De Gábor nem döntött. Hónapokig húzódott minden. Egyre többet veszekedtünk. Anna és Bence is visszahúzódóbb lett. Egy este Anna sírva fakadt:

– Anya, én nem akarom, hogy elváljatok!

Akkor értettem meg: ez már nem csak rólunk szól. A gyerekeim is szenvednek.

Végül egy hideg januári napon Gábor összepakolt pár holmit és elment az anyjához. Nem volt nagy jelenet. Csak csend és üresség maradt utána.

A válás gyorsan ment. Erzsi néni diadalmasan mosolygott a bíróság folyosóján. Én pedig ott álltam egyedül két gyerekkel és ezer kérdéssel.

Azóta eltelt két év. Anna most kamaszodik, Bence iskolás lett. Néha még mindig hallom Erzsi néni hangját a fejemben: „Nem vagy elég jó.” De már tudom: nem az én hibám volt egyedül.

Minden nap küzdök magamért és a gyerekeimért. Néha sikerül mosolyogni is. Néha még hiszek abban, hogy egyszer valaki tényleg kiáll majd mellettem.

Vajon tényleg ennyit számít egy anyós véleménye? Vagy csak mi engedtük meg neki, hogy tönkretegyen mindent? Ti mit tennétek a helyemben?