Anyósom árnyékában – Egy házasság határán
– Nem hiszem el, hogy ezt mondod, Gábor! – kiáltottam rá a férjemre, miközben a konyhaasztalnál álltam, remegő kézzel szorítva a bögrét. – Hányszor mondjam még el, hogy édesanyád szándékosan próbál ellenem fordítani téged?
Gábor csak fáradtan sóhajtott, és a plafonra nézett. – Már megint kezded, Zsófi. Anyám csak segíteni akar. Te mindent félreértesz.
A könnyeim végigfolytak az arcomon. Nem tudtam eldönteni, hogy a düh vagy a tehetetlenség miatt sírok-e. Az egész ott kezdődött, amikor Gáborral összeházasodtunk. Az esküvő napján is éreztem már azt a hideg pillantást, amit csak én láttam. Mindenki másnak kedves volt, de nekem… nekem csak egy udvarias mosoly jutott.
Az első hónapokban próbáltam megfelelni. Minden vasárnap átmentünk hozzájuk ebédre. Anyósom, Ilona néni, mindig megjegyezte: – Gábor, ugye szereted a rántott húst? Tudod, én mindig úgy csinálom, ahogy szereted. – Majd rám nézett: – Zsófi, te is megtanulhatnád egyszer.
Mosolyogtam, bólogattam, de belül egyre jobban szorított valami. Aztán jöttek az apróbb beszólások: – Gábor mindig is szerette a rendet… nálatok is ilyen tisztaság van? – vagy: – Remélem, jól főzöl neki, mert ő nagyon válogatós.
Próbáltam beszélni erről anyukámmal is. De ő csak legyintett: – Ugyan már, Zsófi! Minden anyós ilyen egy kicsit. Ne vedd magadra!
De én éreztem, hogy ez több annál. Ilona néni minden alkalmat megragadott, hogy megmutassa: ő az igazi nő Gábor életében. Egyik este például váratlanul beállított hozzánk egy fazék húslevessel. – Gondoltam, hozok valami rendes ételt Gábornak – mondta mosolyogva.
Gábor csak nevetett: – Köszi, anya! – és már kanalazta is a levest.
Én ott álltam mellette némán, mintha láthatatlan lennék.
Aztán jöttek a komolyabb dolgok. Egy nap Gábor később jött haza a munkából. Feszült volt. – Anyám mondta, hogy panaszkodtál rá neki? – kérdezte hirtelen.
– Én? Soha! – tiltakoztam.
– Azt mondta, hogy folyton rosszat mondasz róla…
A szívem összeszorult. Ilona néni hazudott rólam a saját fiamnak! Próbáltam magyarázni, de Gábor csak legyintett.
Egyre több ilyen helyzet volt. Egyik este hallottam, ahogy telefonon beszélnek:
– Anya, ne aggódj miattunk… Nem, Zsófi jól van… Igen, főzött ma is…
A hangja türelmetlen volt, de mégis mindig az anyját védte.
Aztán jött a fordulópont. Egy vasárnap Ilona néni külön hívott félre:
– Zsófi, tudod te egyáltalán, mit jelent feleségnek lenni? Gábor mindig is az én fiam marad. Ha nem tudsz rá vigyázni, majd én megteszem helyetted.
A hangja hideg volt és kemény. Megdermedtem.
– Miért csinálja ezt velem? – kérdeztem tőle remegő hangon.
– Mert nem vagy elég jó neki! – vágta rá.
Aznap este mindent elmondtam Gábornak. De ő csak annyit mondott:
– Anyám csak félt tégedől… Nem akar rosszat.
De én már tudtam: Ilona néni sosem fog elfogadni. És Gábor sem fogja soha igazán megérteni, min megyek keresztül.
Azóta minden nap egy harc. Harc az anyósommal, harc a férjemmel és harc önmagammal is. Néha azon kapom magam, hogy már nem is tudom, ki vagyok ebben az egészben. Csak azt érzem: egyedül vagyok.
A barátnőim szerint lépnem kellene. De hogyan hagyhatnék ott mindent? Hogyan mondhatnék le arról az emberről, akit szeretek? És mi lesz velem, ha egyszer tényleg elhiszem azt, amit Ilona néni mond rólam?
Vajon tényleg én vagyok a hibás? Vagy csak túl sokat várok el attól a családtól, amelyik sosem akart igazán befogadni?
Ti mit tennétek a helyemben? Meddig lehet bírni ezt úgy, hogy közben ne veszítsem el önmagam?